A vízparti területek hasznosítási lehetőségei mindig is az érdeklődés középpontjában álltak. Ezek közül a turizmus olyan meghatározó ágazattá nőtte ki magát az 1950-es évek óta, hogy hatásaival nemcsak számolni kell, hanem természeti területek esetén korlátozása és szabályozása is szükségessé vált. A természeti területek terheltsége a Covid világjárvány óta tovább nőtt, ez gyakran nemcsak az egyes élőhelyeket veszélyezteti, hanem a környékbeli települések élhetőségét is rontja. Ilyen területek esetén azonban rendkívül fontos, hogy a természetvédelem irányelvei és annak betartatása legyen az alapvetés a szabályozói és fejlesztői oldalon, a környezettudatosság pedig a magától értetődő életforma a területet használóként.
A turizmus az 1960-70-es évek óta globálisan is rendkívüli méreteket öltött. Ezekben az időkben a nemzetközi kapcsolatok elősegítése és gazdaságélénkítés céljából a turizmus nagyban támogatott iparággá vált. Ma már azonban nemcsak az országok gazdasági növekedésére van számottevő hatással, hanem a környezet egyre súlyosbodó terhelésére is. A turizmus hozzájárul az élővilág pusztulásához, a szén-dioxid-kibocsátáshoz, valamint az erőforrás- és energiaigénye is folyamatosan növekszik.
- Az 1950-es évek óta a turisták száma rohamosan nőtt, ezidőtájt évi 28 millióan utaztak szerte a világon – ez a szám 2017-re 1,32 milliárd emberre duzzadt.
- 2016-ban a turizmus a globális GDP 10%-ához járult hozzá.
- A turizmus felelős az összes szén-dioxid-kibocsátás 8 százalékáért.
- A turisták vízfogyasztása a helyi lakossághoz képest 8-10-szeres mértékű.
- A természeti látnivalók megtekintése az utazás során népszerű tevékenység: a belföldi főutazások 34,2, a külföldi főutazások 57,3%-ában preferencia a turisták körében (MT Zrt. 2012).
Különösen nagy nyomás nehezedik a természetközeli területekre, hiszen 2018-ban az ide irányuló idegenforgalom a nemzetközi turizmus mintegy 50%-át tette ki. Ez évi 10-30%-kal növekedett, sokkal gyorsabban, mint az iparág többi része. Ezt a tendenciát tetézte a Covid világjárvány, amikor részben a távolságtartás, részben pedig a határzárak miatt a belföldi zöld területek iránti érdeklődés ugrásszerűen nőtt. Fokozta ezt a jelenséget az urbanizáció is, hiszen már 2011-ben a magyar lakosság közel 70%-a élt városokban, ahol a járványhelyzet idején az emberek lehetőséget kerestek a kimozdulásra és nagyon sok hazai természeti értéket fedeztek fel maguknak. Ehhez hozzátett még az az ismert jelenség, hogy a médiában sorra jelentek meg a „10 legszebb/legrejtettebb kirándulóhely az országban” típusú cikkek. Ezekután természetesen nemhogy rejtett nem volt többé az érték, de megindult az egyes területek gyors degradálódása, és sokszor a helyi lakosoknak kényelmetlen mennyiségű ember áradata a lakóhelyük környékére.
Ezt a jelenséget felismerve sokan láttak lehetőséget abban, hogyha a turisták számára infrastruktúrát építenek, az több bevételt generálhat. Ez egy rendkívül kritikus pont, hiszen a természetközeli területek értéke és veszélyeztetettsége gyakran nem kapcsolódik össze a környezettudatos viselkedéskultúrával és felelősségérzettel. Ezenkívül a fejlesztők jobbára úgy tekintenek a zöld területekre, hogy „rendezetlen”, „veszélyes” vagy „kényelmetlen”, nehéz autóval megközelíteni stb. Emiatt – tévesen – a fejlesztési irányok általában az emberek kényelmének és luxus iránti igényének kiszolgálását célozzák. Ezzel egyszerre járulnak hozzá a természeti területek degradálódásához és a turistaforgalom további fokozásához.
A természeti területek speciális szegmensét képezik a vízparti területek, amelyek az első számú vonzerőt jelentik a turizmus számára világszerte.
Mindeközben például a méltán népszerű ártéri élőhelyek kiterjedése Magyarországon a 19-20. századi folyószabályozások óta 97%-kal csökkent, és a maradék 3%-ra és magukra a folyókra hatalmas elváráshalmaz nehezedik. Egyszerre kellene ivóvizet nyerni, hajózni, éltető áradások híján öntözni és természetesen kikapcsolódni. Ezek a változatos vízhasználatok számos konfliktust, de legfőképpen környezetterhelést generálnak.
Ezért arra volna szükség, hogy amikor zöld területek „fejlesztése” kerül napirendre, akkor annak mindenképpen a természeti terület minőségi és mennyiségi értelemben való növelését kell megcéloznia. Ennek semmilyen közvetlen vagy közvetett következménye nem járulhat hozzá a természetvédelmi területek terheléséhez, degradálódásához vagy más globális környezeti probléma fokozásához. Semmilyen ún. fejlesztés égisze alatt nem szabad újabb területeket kivonni a természetből és leburkolni vagy átalakítani azt. Ez rövidtávon sokféle zavarást okoz az élővilág számára, hosszabb távon pedig még nagyobb turistaforgalmat generál, ami által máris benne vagyunk egy negatív spirálban – ebbe bekerülve pedig mindenki csak veszíthet.
Mára globálisan is súlyos mértékű a biológiai sokféleség csökkenése, ami azért probléma, mert a földi rendszerek működésének stabilitását rendkívüli módon veszélyezteti. 1970 óta a vízi gerinces fajok száma például 86%-kal lett kevesebb, az édesvízi halfajok egyharmada kihalással fenyegetett. Ez részben a területvesztés, részben a környezetterhelés következménye.
A turizmus, főként a tömeges méretű, fokozza ezt a terhelést, ennek csökkentésére a fenntartható turizmus eszköztárából kell válogatni.
A fenntartható turizmus egyik definíciója szerint ez az idegenforgalomnak az a szemlélete, amely a fenntartható fejlődést a fejlesztés, a gazdálkodás és a tágabb értelemben vett gazdaság, a társadalom és a környezet integrációja révén valósítja meg. Ez magában foglalja a helyi közösségeknek a turizmusban való részvételét, és biztosítja, hogy azok egyenlő arányban részesüljenek az előnyökben, továbbá hogy védjék a minőségi emberi és természeti környezetet, illetve erőforrásokat, amelyektől maga a turizmus is függ, és a természet teherbíró és megújuló képességének határain belül működik.
Ezekre az a jellemző, hogy az ebből származó bevétel egy részét visszaforgatják a természetvédelembe, a helyi lakosság, akiket a kezdetektől bevontak a tervezésbe, többet tud profitálni belőle, csökken a motorizált közlekedés részaránya (ezáltal a zaj- és légszennyezés), sokkal jobban eloszlik vagy csökken a tömeg az adott területen. A szükséges korlátozások a terület teherbíró képességének megfelelő szintre csökkentik a terhelést például a turisták számának korlátozásával, alacsony víz-, energia- és egyéb erőforrás-fogyasztás kialakításával, alacsony mobilitási szint és a környezetbarát közlekedés biztosításával, a tájhasználati minták minimális átalakítása mellett. Ezenkívül az emberek jobban megismerhetik a környezettudatos gondolkodást, mint életformát, amely szükséges ahhoz, hogy nagyobb alázattal közelítsünk a természeti értékeinkhez, és meg tudjuk ezeket őrizni mindenki örömére és boldogulására.
Jó megoldás az is, ha minél több árteret hozunk jó ökológiai állapotba és bővítjük a zöldfelületeket, hiszen ha több vonzó desztináció áll rendelkezésre, akkor nem koncentrálódik egy helyre a tömeg.
Természetesen aki a kiépített kirándulóhelyeket szereti, az már most sincs híján ezeknek, rengeteg ilyen van ország- és világszerte egyaránt. Viszont a természeti, természetvédelmi területek zavartalanságát minél inkább meg kell őrizni – nemcsak azért, hogy sétálhassunk egyet az ártéri erdőben, hanem azért is, mert ezek az élőhelyközösségek a maguk változatosságával a létfenntartáshoz szükséges ellátást is biztosítják számunkra.
Magyarországon a Duna felső és középső szakasza a vízparti desztinációk közül az egyik legnépszerűbb. Budapestről könnyen és gyorsan elérhető, kiemelkedő tájképi és természeti adottságokkal rendelkező hely, amelyet szabadnapokon elözönlenek (főként) a budapesti turisták. Éppen ezért például a Dunakanyar néhány települése már most több ponton korlátozza az autóval való elérést. A természetvédelem és az élhetőség javításának érdekében itt különösen fontos az átgondolt, fenntartható turizmus gyakorlatba való hatékony átültetése.
A magyarországi nemzeti parkok területén több korlátozó intézkedést is hatékonyan bevezettek már a látogatói viselkedés és létszám befolyásolására, amelyet a kijelölt zónarendszer is segít. A motoros járművek távoltartására sorompókat használnak, annak közelében parkolókat építenek. A parkolók, látogatóközpontok, tanösvények, vezetett túrák esetenként díjköteles szolgáltatások. A DDNPI, FHNPI és HNPI területén alkalmazzák a csoportlétszám maximalizálását is (pl. barlangtúrák, vízitúrák, rendezvények esetén). Szemétgyűjtők kihelyezése helyett a keletkezett hulladék minimalizálására és hazavitelére ösztönzik a látogatókat.
Sokféle eszköz használható, jelenleg Magyarországon ezek közepes hatékonysággal működnek. A látogatók körében való elfogadottságot tájékoztatás segítségével növelni szükséges. A hegyi területeken több jó példát is találunk, ezek közül az 1. ábrán színessel kiemelteket alkalmazzák a Börzsönyben.
Nem szabad hát félni attól, hogy korlátozzuk a turizmust, hiszen a tömegturizmus kezelése és hatásának csökkentése túlmutat ennek az iparágnak a keretein. Így biztosítható az, hogy a vonzó tájképi és természeti értékek megmaradjanak. A vízpartokon ez egy jelentős kérdés, hiszen számos használat és hasznosítás színterei. Ahogy Craik (1981) írja, a turizmus „olyan, mint a tűz. Megfőzheti az ebéded vagy leégetheti a házad”. Érdemes tehát okosan használni a szabályozógombot.
