Válságból ébredve újabb válságra eszmélünk. A fejlett világ talmi biztonsága a szemünk előtt omlik össze. Alig értek véget a járványügyi korlátozások, a betegségtől való félelem helyét átvette a háború réme. Ki foglalkozik már a klímaszorongással? Amikor ezrek halnak meg és milliók kényszerülnek hátrahagyni otthonukat, az embereknek kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy a jegesmedvékért aggódjanak.
Ez a természetes és normális reakció egy ilyen helyzetben. A jövő bizonytalanná vált, ilyenkor a hosszú távú célok felé tartó lassú építkezésről áthelyeződnek a hangsúlyok a gyors, rövid távú megoldások keresésére. Azonban miközben a humanitárius válság egyre mélyül, környezetünk állapota hanyatlik. A természeti erőforrások fokozott felélésével pedig a jövő nemzedékek lehetőségeit csökkentjük egy békésebb világra, így a kérdés sokakban felmerülhet: mellőzhetők-e a klímaváltozás és ökológiai problémák kezelésére tett intézkedések a háborús események miatt?
Megkerülhetetlen környezetpolitika
Nehéz úgy a zöld politika fontosságáról beszélni, hogy a szomszédos országban fegyverek ropognak. Bár az orosz-ukrán háborúban zajló harci cselekmények közvetlen környezet- és természetvédelmi hatásai igen jelentősek – gondoljunk csak a radioaktív anyagok környezetbe kerülésének fokozott kockázatára, vagy a bombázások okozta erdőtüzekre, tőzeglápok kigyulladására, a bányák és ipari tevékenységek felhagyására, a szennyvíztisztítók és más vízilétesítmények leállása miatti szennyezésekre, valamint a harci járművek okozta üvegházhatásúgáz-kibocsátásra és más szennyezésekre –, azonban környezetünk védelmét a háború frontvonalától távol is támadások érik.
A háború hatásai azonban Ukrajnán és Oroszországon kívül is súlyosan éreztetik hatásukat. A harcok és szankciók hatására a világ élelmezési krízissel és energiaválsággal néz szembe, tömegek kényszerülnek elhagyni otthonukat és százezrek sérülnek meg, vagy veszítik életüket. Azonban egy ilyen morális és gazdasági krízishelyzetben sem megkerülhetőek a zöld politika kérdései, hiszen akár az energiaválság, akár az élelmezésbiztonság kerül terítékre, számolni kell a klímaváltozás hatásaival, a hanyatló ökoszisztéma-szolgáltatásokkal, és a természeti erőforrásainkkal való fenntartható gazdálkodás lehetőségeit sem szabad szem elől téveszteni.
A jövőnk szempontjából kulcsfontosságúak az elkövetkező hetek, most dől el ugyanis éles helyzetben, mennyire vehetők komolyan az európai uniós országok környezet- és klímavédelmi törekvései, milyen következtetések vonhatók le azok időtállóságára, helyességére vonatkozóan.
A környezetvédelem békeidők luxusa?
Európa-szerte máris erősödnek azok a hangok, akik szerint a háború gazdasági hatásai miatt felül kellene vizsgálni, vagy legalábbis parkolópályára állítani az európai Zöld Megállapodás (Green Deal) célkitűzéseit, illetve azok végrehajtását. Már a koronavírus-járvány előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a globális értékláncoknak kiszolgáltatott Európai Unió válságoknak való ellenállóképessége, rugalmas alkalmazkodóképessége – más néven rezilienciája – fejlesztésre szorul. Az ellátási láncok sérülékenységét a klímaváltozás és a biodiverzitás-csökkenés következtében bekövetkező ökoszisztémaszolgáltatás-hanyatlás egyre aggasztóbb hatásai jelentősen fokozzák. A zöld politika pontosan ezekre a problémákra próbál fenntartható – és megfizethető – választ adni, mikor például a megújuló erőforrásokra való mielőbbi áttérést, a természeti rendszerek helyreállítását, vagy a klímareziliens mezőgazdasági megoldásokat szorgalmazza. Bár mindezen törekvések hatékonysága és hitelessége sok ponton vitatható, ahhoz nem férhet kétség, hogy az Európai Unió felismerte: a zöld átállásban szükségszerűen vezető szerepet kell vállalnia.
Sokkal többről van szó ugyanis, mint a jégtáblán egyensúlyozó jegesmedvék pusztulásáról (legkevésbé sem alábecsülve a szimbolikus faj fennmaradásának fontosságát). Elég csak arra gondolni, hogy a klímaváltozás hatására az elmúlt húsz évben megduplázódott a természeti katasztrófák száma. Európában is növekszik a kiszámíthatatlan és pusztító villámárvizek gyakorisága, melyeket azonban hosszú aszályos időszakok követnek. A szélsőséges időjárás okozta egyre súlyosabb problémákhoz járul hozzá a felmelegedés közvetlen hatása. Európa mezőgazdasága szempontjából kulcsfontosságú, hogy a párizsi megállapodásban lefektetett 1,5 °C alatt tartsuk a globális hőmérséklet-emelkedést, mivel a 2 °C-os növekedés már igen negatívan befolyásolná a legfőbb gabonanövényeink, például a búza és a kukorica termelését. Ez pedig csak egy tényező a sok közül, amely súlyosan és közvetlenül veszélyezteti az Európai Unió jövőjét.
Kicsit tágabb kitekintésben megkerülhetetlen szembenézni az éghajlatváltozás talán legelkeserítőbb hatásával, a vízhiányos területek kiterjedésének ijesztő mértékű növekedésével is. Jelenleg körülbelül 450 millió gyermek él vízzel erősen vagy rendkívüli módon veszélyeztetett területeken – ahol nincs elegendő víz a mindennapi szükségleteik kielégítéséhez –, azonban az éghajlatváltozás következtében valószínű, hogy húsz éven belül a Földön minden negyedik gyermek vízhiányos területen fog élni, ami várhatóan további konfliktusokat generál. Ez Európában is problémákat okozhat, azonban különösen a Közel-Keletet és Afrikát érinti, ahonnan a vízhiány, éhínség és háborúk elől menekülő tömegek jellemzően Európában próbálnak menedéket találni. Mindez békeidőben is olyan humanitárius és kulturális krízist vetít előre, aminek kezelésére képtelenség felkészülni.
Európának – és persze az egész Földnek – nem pusztán morális kötelessége a klímaváltozás és biodiverzitás-csökkenés elleni küzdelem, hanem jól felfogott társadalmi és gazdasági érdeke is. Nem véletlen – és nem csak üres frázis –, hogy az EU-ban fogalmazódott meg a legmarkánsabban a klímaváltozás elleni küzdelmet középpontba helyező politikai akarat. Az európai Zöld Megállapodás azonban egy békeidőben kitalált rendszer: lassan és fokozatosan építkezik, részben megelőző jellegű, közép- és hosszú távon felmerülő kockázatokat kezel, ezzel szemben a háború valósága hirtelen jelent meg előttünk. Nem csoda, hogy a váratlanul bekövetkezett krízis megtorpantotta a Zöld Megállapodás intézkedéseinek végrehajtását. Európa most döntés előtt áll: visszafordul a zöld átállás küszöbéről, és a jövőbeni kockázatokra fittyet hányva feléli maradék erőforrásait a gazdasági hanyatlás megfékezése érdekében, vagy kitart a zöld irányvonal mellett új utakat keresve, vállalva a rövid távú kockázatokat.
A zöldek hiába ijesztgetnek
Az európai uniós Zöld Megállapodás, bár számos előremutató elemet tartalmaz, legkevésbé sem tökéletes rendszer. A környezetvédelmi szervezetek heves tiltakozását váltotta ki például az Európai Bizottság február elején közzétett új rendelettervezete, ami az atomenergiát és a földgáz alapú energiatermelést fenntartható megoldásnak minősítette. Akkor még senki sem sejtette, hogy néhány hét múlva pont ez a két energiaforrás lesz az, ami a háború miatt fókuszba kerül.
Habár az ökopolitikai vitákban időről időre felmerült a fosszilis tüzelőanyagok importjától – köztük kifejezetten az orosz gáztól – való függőség kockázata, továbbá az atomerőművek terror- és más harci cselekmények, valamint természeti katasztrófák miatti sérülékenysége, a békéhez és folyamatos energiaellátáshoz szokott társadalomban ezek az érvek eddig inkább a zöldek üres ijesztgetéseként csapódtak le, a kockázatok valódi természetével érdemben kevesen törődtek, a jelenlegi helyzet azonban azt mutatja, hogy igenis kellett volna.
Az ukrajnai háború közvetlen hatásai és az Oroszországgal szembeni szankciós politika energiafüggőség miatti ellehetetlenülése azonban fájdalmasan szembesítette Európát az energiaimport-függőség kockázataival. Az EU a gáz 90%-át külső forrásokból szerzi be, s ennek több mint 40%-az orosz gázvezetékeken érkezik. Ezt nem lehet kiváltani egykönnyen más beszerzési forrásból. Az orosz energiahordozókról való azonnali lemondás tehát jelentősen veszélyezteti Európa energiaellátásának biztonságát, ezért ezt az EU rövid távon nem is merte meglépni.
Egy lépés előre a jövőbe, két lépés vissza a múltba
A háború hatására a viszonylag olcsó orosz földgázra alapozott halványzöld átállást szorgalmazó törekvések egy csapásra szertefoszlottak, ugyanakkor a megújuló energiára való mielőbbi átállást sürgető kijelentések mellett egyre erősödnek azok a hangok, akik a Zöld Megállapodás legfőbb klímavédelmi céljainak elvetésére, vagy legalábbis azok felülvizsgálatára szólítanak fel.
Ugyan az EU háborúval kapcsolatos stratégiai célkitűzéseit keretbe foglaló versailles-i nyilatkozatban az állam- és kormányfők a megújuló energia gyors fejlesztését, a földgáz beszerzési forrásainak diverzifikálását, és az átálláshoz szükséges energetikai fejlesztések mielőbbi előmozdítását szorgalmazzák az orosz energiahordozóktól való függetlenedés érdekében, azonban számos uniós ország – köztük Lengyelország és Bulgária – vitatja a zöld politika megerősítésének helyességét. Habár ezek az országok a háborús szankciók mögött többek között a szén alapú energiatermelés utolsó felvirágzásának reményét látják – például Lengyelországban a villamosenergia-mix kb. 80%-a ma is szénalapú –, érveiket mégsem lehet annyival lesöpörni, hogy kizárólag a saját érdekeik mentén gyengítik a zöld átállást. Megfontolásra érdemesek ugyanis azok a szempontok, amelyek a földgázra alapozott energiatermelés erőltetett fenntartását vitatják. Az orosz vezetékes gáznak jelenleg elsősorban cseppfolyósított földgáz (LNG) az alternatívája, az erre való átállás azonban rendkívül drága, kitermelése származási helyétől függően lehet igen környezetszennyező, és a tengerentúlról tankerhajókon érkező fosszilis energiahordozóra való berendezkedés klímavédelmi szempontból is egyértelműen rossz irány. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szénalapú energia tisztább az LNG-nél, csak azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy Európa fenntartható jövőjét nem kizárólag az orosz gáztól, hanem mindennemű fosszilis energiahordozótól való függőség veszélyezteti.
Atom, a sötét ló
Szót kell ejteni az atomenergia szerepéről is, amit a vitatott rendelettervezet szintén zöld energiának címkézett. Évek óta viták zajlanak arról, hogy a fosszilis energiahordozóktól való függetlenedésnek megfelelő alternatívája-e az atomenergia. Anélkül, hogy belemennénk az ezzel kapcsolatos érvek és ellenérvek boncolgatásába, a háborús események kontextusában szükséges felhívni a figyelmet néhány szempontra.
Egyfelől most a figyelem a középpontjába kerültek a nukleáris energia kockázatai: legyen bármennyire is biztonságos egy atomerőmű, egy háborús helyzetben fenyegető stratégiai célponttá válhat, s ha minimalizálható is a kockázata annak, hogy békeidőben nukleáris baleset történik, az egyre kiszámíthatatlanabb természeti katasztrófák és emberi mulasztások nem zárhatók ki teljesen. Ráadásul az atomerőműveknek az az előnye, hogy igen nagy területet képesek ellátni energiával vissza is üthet, mivel egy-egy meghibásodás esetén ugyanekkora területek eshetnek ki az energiaszolgáltatásból.
Másfelől szem előtt kell tartani azt is, hogy a nukleáris energia nem tiszta és megújuló erőforrás. Az atomenergia előállítása uránércen alapul, amelynek kitermelésében Európa szintén nem jeleskedik. Az uniós atomerőművekbe tehát épp úgy import útján érkezik az urán, ahogyan a fosszilis energiahordozók. És mely országok szállítják a legtöbb uránt az EU-ba? Niger mellett alig lemaradva Oroszország, valamint az utóbbitól politikailag erősen függő Kazahsztán szolgálja ki az európai közösséget. Szó sincs tehát arról, hogy az energiafüggőségünk egyik pillanatról a másikra kiváltható atomenergiával, és akkor még nem beszéltünk az atomerőművek építésének rugalmatlanságáról, a Paks II. beruházás szempontjairól, továbbá a radioaktív használt fűtőelemek elhelyezésének szerteágazó problémáiról.
Májusban vizsgázik az energiapolitika zöldítése
Számos szempontot fel lehetne még sorakoztatni az uniós energiatermelés jövője kapcsán, mivel az orosz és ukrán energiahordozóktól, továbbá más ásványkincsektől való függetlenedés az élet szinte minden területét érinti. Magyarország különösen kiszolgáltatott, mivel nem csak az energiaimport-függőségben járunk az élen, hazánk első helyen áll a megújuló energia akadályozása terén is, s ezt a helyzetet tovább súlyosbítja az energiahatékonysági szempontból rendkívül elavult magyarországi épületállomány. Itthon tehát mindenképpen zöldebb irányba kellene lépni, megszüntetni a felesleges pazarlást az épületek szigetelésének, felújításának támogatásával, és ezzel együtt természetesen az európai uniós zöld átállás szerepe is jelentősen felértékelődik.
Még számos körülmény változhat, azonban ez év májusa sorsfordító lehet, e hónap végéig készíti el ugyanis az Európai Bizottság az orosz energiahordozóktól való uniós függőség megszüntetését célzó RePowerEU tervet.
Jelenleg azonban igen nagy a káosz és a pánik, a rövid távú problémákról nehéz áthelyezni a fókuszt egy hosszabb távon is életképes stratégiaépítésre. Igen erős a különböző energetikai érdekcsoportok lobbimunkája is, és könnyű beleesni abba a hibába, hogy összekeverve a megszokás érzését a biztonsággal, a régi, kipróbált megoldások alkalmazását megnyugtatóbbnak tekintjük, mint a megújuló energiára és energiahatékonyságra alapozott újszerű jövőképet.
Nem lenne szabad tovább kerülgetni vagy halogatni a zöld átállást, és atomerőművek építésével, vagy a fosszilis energiahordozókra alapozott infrastruktúra fejlesztésével a fosszilis és nukleáris energiatermelést újabb évtizedekre bebetonozni. A megújuló forrásokból nyert energia nem csupán tisztább és biztonságosabb, hanem elősegíti a termelés több lábon állását, s decentralizáltságuk folytán a helyi közösségek energia-önrendelkezéséhez, ellátási biztonságához is hozzájárul.
A természet helyreállítása is célkeresztbe került
Végezetül szót kell ejteni a zöld politikai törekvések egy másik kiemelten fontos „frontvonaláról”. Az éghajlat-politikai céloktól elválaszthatatlan, és azokhoz hasonló – ha nem nagyobb – jelentőségű terület a biodiverzitás-védelem. Az EU 2030-ig tartó biodiverzitási stratégiája és az ezzel szorosan összefüggő Termőföldtől az asztalig (Farm to fork) stratégia igen ambiciózus vállalásokat tartalmaz, melyek a mostanában megújuló Közös Agrárpolitikában is fontos szerepet kapnak – azaz kapnának, de elképzelhető, hogy a háború hatásai ezeket a politikai célkitűzéseket is felülírják.
A mezőgazdasági ágazat korábban is sokat bírálta a két stratégia célkitűzéseit, különösen azokat, amelyek a növényvédőszerek használatának 50%-os csökkentésére és a mezőgazdasági területek 10%-ának helyreállítására vonatkoznak. Most a háború kapcsán körvonalazódó, valóban aggasztó élelmiszerválság ürügyként szolgálhat arra, hogy újra meg lehessen nyitni a vitát a biodiverzitásvédelmi célokról. Az máris valószínűvé vált, hogy az előkészítés alatt álló, a természet helyreállításáról, valamint a megújítás alatt lévő növényvédő szerek fenntartható használatáról szóló uniós szabályozás megalkotásának folyamatát bizonytalan ideig elhalasztják.
Természetesen ahogy a klímaváltozás hatásai esetében, úgy itt sem arról van szó, hogy néhány állat és növény „kényelme” érdekében határozták meg ezeket a gazdaságtalannak tűnő lépéseket. A peszticidek használatának csökkentése, és az, hogy a szántóföldek egy részét visszaadjuk a természetnek, nagyon is racionális megfontolásokon alapulnak. Sokan csak az ökológiai gazdálkodás erőltetett terjesztését és az erdőtelepítési célokat – illetve az azzal járó szénmegkötést – látják az intézkedések mögött, azonban ennél átfogóbb, a mezőgazdasági érdekeit is szem előtt tartó javaslatról van szó, ennek megértéséhez azonban tudomásul kell venni, hogy a mezőgazdaság is csak a természet rendszerének részébe illeszkedve tud fenntartható módon működni.
Vegyük például a beporzó rovarok és peszticid-csökkentési célkitűzések összefüggéseit. Az ismert rovarfajok – azon belül is különösen a beporzásban szerepet játszó lepkék, méhek és bogarak képviselőinek – több mint 40%-át az eltűnés fenyegeti. A beporzó rovarok ökoszisztéma-szolgáltatásainak szerepe ugyanakkor rendkívül fontos. Az európai haszonnövények 84%-át részben vagy teljes egészében rovarok porozzák be. A pollinációs „szolgáltatás” értéke az EU-ban évi 14,2 milliárd euróra becsülhető, és egyáltalán nem mindegy az sem, hogy milyen rovarfaj porozza be a növényeket – a házi méh önmagában nem tudja pótolni a vad beporzók sokféleségét. Logikus tehát, hogyha van arra elérhető technológia, hogy a beporzó rovarok védelmét elősegítsük, akkor annak az alkalmazását támogatni kell. Mivel a növényvédő szerek különösen veszélyeztetik ezeket a fajokat, így a peszticidek csökkentését elősegítő precíziós gazdálkodási módszerek, valamint az ok- és célszerű növényvédőszer-használat elterjesztését kell támogatni. Még ha ez rövid távon terméskiesést is jelent, hosszú távon kifizetődő.
Természeti erőforrásaink védelme szempontjából még ennél is fontosabb célkitűzés a mezőgazdasági területek 10%-ának természetközeli helyreállítása. Bár úgy tűnhet, hogy e célkitűzés megvalósítása a mezőgazdasági termelés egytizedének elvesztésével jár, egyáltalán nem erről van szó. Az eredeti elképzelések szerint elsősorban a gazdálkodásra egyébként is alkalmatlan – pl. rendszeresen belvízjárta vagy extrém aszályos – területeket és parcellaszegélyeket kellene visszaadni a természetnek. Ezek sok esetben korábban nem is voltak művelés alatt, leginkább az agrártámogatási rendszer diszfunkciói miatt kerültek szántóföldi művelésbe. Ráadásul, ezeket a szántóföldi művelésre nem (vagy kevéssé) alkalmas területeket nem veszíti el a mezőgazdaság, éppen ellenkezőleg: új funkciójukkal sokkal több hasznot képesek hajtani, hiszen amellett, hogy egy-egy ilyen agrártájba ékelődő természetközeli folt menedéket jelent az élővilág számára, a termelés szempontjából nélkülözhetetlen talaj- és vízvédelmi szempontból is fontos szerepük van.
Gabona-nagyhatalmak háborúja
A biodiverzitás-védelmi célkitűzések mögött rejlő gazdasági szempontok sorát is még nagyon hosszan lehetne folytatni, de ezek egy körvonalazódó élelmezési válság közepette súlytalannak tűnhetnek. Részben a koronavírus-járvány az oka annak, hogy az élelmiszerárak már azelőtt is magasak voltak, hogy Oroszország lerohanta volna Ukrajnát. Az áremelkedés még az agrártámogatásokkal agyonszabályozott európai piacon is éreztette hatását, de a drágulás terhe a legszegényebb országokra nehezedik leginkább.
Jelenleg a világ legnagyobb gabonaexportőre háborúzik a világ ötödik legnagyobb gabonaexportőrével. Oroszország és Ukrajna együttesen a világ búzakivitelének közel egyharmadát, kukoricaexportjának egyötödét, és a napraforgóolaj kivitelének 80%-át adja. A kelet-európai gabona legnagyobb felvásárlói a vízhiánnyal és élelmezési nehézségekkel küzdő észak-afrikai és közel-keleti országok csak jóval drágábban vagy egyáltalán nem jutnak élelmiszerhez, ami hosszabb távon komoly problémákat okozhat ebben az egyébként is számos társadalmi nehézséggel terhelt és klimatikus problémákkal sújtott térségben – s ahogy korábban szó esett róla, egy elhúzódó élelmiszerválság következményeként újabb háborúk és Európába irányuló migrációs válságok következhetnek.
Az orosz-ukrán háború hatásai persze az Európai Uniót sem kímélik. Bár komoly élelmiszerhiányra nem kell készülni, azonban a takarmány- és üzemanyagárak drasztikus emelkedése minden bizonnyal meg fogja viselni a mezőgazdaságot. Az Oroszországot érintő szankciók és a földgázellátással kapcsolatos problémák a műtrágya-előállításban és -kereskedelemben is komoly fennakadásokat okoznak. A gabonapiacokon kitört a pánik, ezért számos ország – köztük hazánk is – korlátozza az exportot, ami egy ilyen helyzetben érthető és logikus lépés, de a kedélyeket és világpiaci árakat legkevésbé sem csillapítja.
Minden talpalatnyi földet be kellene vetni?
Hasonlóan az energiapolitikához, az egyre súlyosbodó krízisre válaszul, az élelmezésbiztonság növelését célzó intézkedésként vetődött fel a biodiverzitási, valamint a „Termőföldtől az asztalig” stratégiák zöld célkitűzésinek felülvizsgálata, s felmerült az is, hogy a takarmányozási válság megelőzése érdekében – a mezőgazdasági szemszögből hasztalan parlagként heverő – természetközeli területeket fehérjenövényekkel kellene bevetni. Talán elsőre logikusnak tűnik ez a lépés, azonban ha azt nézzük, hogy már jelenleg is az európai agrárterületek több mint 70%-át takarmányozásra és üzemanyag-termelésre használjuk, joggal merül fel a kérdés, hogy vajon tényleg élelmezésbiztonsági problémák teszik szükségessé, hogy a még megmaradt természeti értékeinket is feláldozzuk a mezőgazdaság oltárán, vagy inkább a termelésszerkezet szorul jelentősebb reformra? A „bio” elnevezésű üzemanyag-termelés, vagy a nagyüzemi állattartás takarmányszükségletének mindenkori kielégítése háttérbe szorítja a változatos növényi alapú élelmiszerek előállítást, és piacképtelenné teszi az igen egészséges és természetvédelmi szempontból is támogatható legeltetett állattartást. Arról nem is beszélve, hogy uniós szinten elképesztő az élelmiszerpazarlás: a megtermelt élelmiszerek kb. egyharmada végzi a szemétben.
Az újabb és újabb területek művelésbe vonása lehet, hogy rövid távon többlettermelést és a magas árak miatt extra profitot fog hozni néhány szerencsés gazdaságnak, azonban közép- és hosszú távon az agrárökoszisztémák hanyatlását, ezzel együtt a termelés hatékonyságának romlását okozhatja az agrárium egészének. Nincs és ne is várjunk olyan technológiai megoldást, ami a természeti rendszerek komplex működését, az erőforrások megújulását kiváltatná. Talán soknak tűnik a mezőgazdasági területek egytizedének a felhagyása, azonban alacsony ár ez ahhoz képest, amit a nem túl távoli jövőben a talajok pusztulásáért, a vizesélőhelyek eltűnéséért és a beporzás, illetve más fontos ökoszisztéma-szolgáltatások lerontásáért fizethetünk meg. Nem az orosz-ukrán háború, hanem a természeti rendszerek működésének hanyatlása lesz az, ami Európában valódi élelmezésbiztonsági krízishez fog vezetni.
Ne veszítsük el a jövőbe vetett hitet
Talán igaz az, hogy a békés európai integráció korszaka véget ért. Talán az is igaz, hogy az orosz-ukrán háború megváltoztatja a világot. Ez azonban nem szabad, hogy okot adjon arra, hogy rövid távú hasznok érdekében feléljük erőforrásainkat és gyermekeink jövőjét. Tanulni kell a múlt hibáiból és a tudomány eredményeire támaszkodva kell megteremteni egy biztonságosabb, békésebb jövő alapjait.
Fotó: © Sam Hobson / WWF-UK