Magyarországra is begyűrűzött a karbonsemlegesítés legújabb hulláma: többek között a Mastercard és a K&H is bejelentették karbonsemlegességi vállalásaikat. A Shell néhány hónapja szinte minden elérhető felületen, óriásplakátokon, TV-reklámban és online sajtóban promózta legújabb karbonsemlegesítési szolgáltatását. Ez utóbbinak a lényege, hogy minden tankoláskor egy jelképes plusz összegért vállalják, hogy az üzemanyag elégetésekor létrejövő szén-dioxidot megkötik.
Nem kell konteóhívőnek lennünk ahhoz, hogy egy kis kétely feltámadjon bennünk. Tényleg miénk lehet literenként 6 forintért a kulcs a zöld mennyországba? Erre a konkrét példára később visszatérünk, de előbb nézzük meg, hogy honnan is indult ez az egész trend.
Greta-jelenség
Greta Thunberg óta nem nagyon kell senkinek elmagyarázni, hogy miért fordulnak rá a vállalatok a klímavédelemre. Minden nap egyre több cég jelenti be büszkén önkéntes hozzájárulását az éghajlatvédelmi akciókhoz. Sokan közülük a kibocsátásaik jelentős csökkentését és annak nagyobb átláthatóságát ígérik, továbbá nap mint nap hallunk a klímaharcba beszálló, “nettó zéró”, “karbonsemleges” és hasonló jelzőkkel felvértezett márkákról.
Az ötlet nem új: a Magyar Telekom például már évek óta hirdeti, hogy semlegesíti a kibocsátásait, illetve ajánlják az ügyfeleiknek a Zöld 1GB netcsomagjukat. Más vállalatok is rástartoltak a témára, legfeljebb a promóra fordított büdzséjük korlátozta a cégeket abban, hogy ekkora hírverést csapjanak neki, mint a Shell. Az ALDI is próbálkozott idehaza “zero karbon” címkével és minősítéssel. Légitársaságok évek óta kínálják ezt az opciót. Ami talán szintlépés, az az egész pályás letámadás, ami jelenleg ömlik a nagy cégek marketingosztályaiból. Jól mutatja, hogy ez nemcsak Magyarországon trend, hanem a fejlett országokban mindenütt, hogy a világ kétezer legnagyobb tőzsdei cége közül már több mint egyötödüknek van ilyen vállalása.
Kommunikációs problémák
Az átlag fogyasztónak, de még egy tapasztaltabb szakértőnek is nehéz eligazodni a különböző cégek által tett nyilvános vállalások sűrűjében. “Nettó zéró”, “klímapozitív”, “karbonnegatív”, “klímasemleges”, “100% zöld”, csak úgy kapkodjuk el a fejünket a különböző jól csengő frázisok elől. A probléma nem csak a kifejezések sokfélesége, hanem az is, hogy követhetetlen, hogy ki mit ért egy-egy szó alatt. A beszállítók is benne vannak vagy csak a saját közvetlen kibocsátások? Az eddigi (történelmi) kibocsátások összességére vonatkozik vagy csak egy adott évre?
A közelmúltban a hazai hitelintézetek által bejelentett vállalásokból például nem derül ki, hogy csak a saját kibocsátásaikat ellentételezik – ami nagyjából az irodák üzemeltetését és a dolgozók utazásait tartalmazza –, vagy ami az esetükben sokkal fontosabb, az általuk finanszírozott projektekre is vonatkozik-e. Nem sokat ér egy olyan bank karbonsemlegessége, amelyik ellentételezi a saját szén-dioxid-lábnyomát, miközben természetpusztító projekteket pénzel.
A félrevezető kommunikáció ráadásul tovább ködösíti az amúgy is elég homályos összképet. A Mastercard pár hónapja lehozott PR cikke az Indexen például tele van olyan állításokkal, amiket még egy laikus is gyanúsnak találhat. A cikkben vállalt százmillió fa körülbelül tízezer hektárra elég, ami világviszonylatban – még tökéletes kivitelezés esetén is – nagyjából a semmivel egyenlő. Magyarország területén is apró folt lenne, itt pedig a program jóvoltából Brazília, Ausztrália és Kenya “katasztrófától megmeneküléséről” vizionálnak. A cikk ráadásul – valamiféle abszurd árukapcsolásként – a hazai tájtörténetet elemzi, olyan állításokkal, hogy a legnagyobb “erdőirtás” nálunk Trianon volt (talán nem szükséges hangsúlyozni, hogy a határok átrajzolása megváltoztatta ugyan az erdők tulajdonviszonyait, ám ennek sem elvben, sem gyakorlatban nem lett következménye erdőirtás).
Hogyan működik a karbonsemlegesítés?
Az első ellentételezésre szolgáló projektet 1989-ben hozták létre Guatemalában egy amerikai széntüzelésű erőmű kibocsátásainak semlegesítésére, 52 millió fa elültetésével, amelyet az erőművet üzemeltető cég PR büdzséjéből fizettek ki. A különböző nemzetközi egyezmények hatására ez a szolgáltatás is egyre felkapottabb lett, és bő harminc év alatt az önkéntes karbonpiac egy háromszáz millió dolláros üzletággá nőtte ki magát. Ez abban különbözik az egyéb kibocsátáskereskedelmi rendszerektől, mint például az Európai Unió Kibocsátáskereskedelmi Rendszere (EU-ETS), hogy itt a szereplők teljesen önkéntesen vesznek részt, semmilyen jogszabály nem kötelezi őket arra, hogy karbonkrediteket vásároljanak. Ennek ellenére egyre több vállalat próbál meg ilyen módon megszabadulni a kibocsátásaitól – vélt vagy valós versenyelőnyöket remélve ettől.
A karbonkredit-termelő vagy röviden karbonprojekteknek alapvetően két fő fajtája létezik, attól függően, hogy a kibocsátást akarjuk-e csökkenteni, vagy a már korábban légkörbe került mennyiséget visszagyűjteni és eltárolni.
- A kibocsátáscsökkentési (emission reduction) projektek egyik legkézenfekvőbb módja a különböző megújulóenergia-projektek támogatása. Ezek közül a nap- és szélerőművek telepítése a legnépszerűbb. Egy másik gyakori típus az energiahatékonysági projektek, azaz olyan termékek használatának elterjesztése, amelyek kevesebb energiát használnak, például LED égők vagy energiahatékony tűzhelyek.
- A légkörbe már kibocsátott szén-dioxid újbóli megkötése és hosszú távú tárolása lehetséges a növényzet által, a talajban, kőzetrétegek közt vagy az óceánokban. A leggyakoribb változatai az erdőtelepítések, a fenntartható erdőgazdálkodás és fenntartható mezőgazdasági gyakorlatok elősegítése.
Az alapötlet tehát elég egyszerűnek tűnik: én fizetek neked azért, hogy te valahol máshol csökkents helyettem. Ugyanakkor az önkéntes karbonpiac történetét számos kudarc és botrány szegélyezi, és így gyakran megfogalmazódik az a vád, hogy a karbonkreditek egyszerűen nem működnek a valóságban.
Problémás projektek
Egy hatalmas indiai szélerőműfarm kapcsán például kiderült, hogy az építéshez rengeteg fát kellett kivágni, ráadásul a helyi lakosság is ellenezte a projektet, hiszen kizárták őket az őseik területeinek használatából. A megújuló energiára alapozott projekteknél egyébként is kérdéses, hogy ezek az új erőművek tényleg fosszilis erőműveket váltanak-e ki, vagy csak a világ energiaigényének növekedését elégítik ki – miközben a régi erőművek is üzemben maradnak.
A botrányok miatt a vállalatok egyre inkább az olyan projektek felé fordulnak, amelyek a légkörből történő kivonást és megkötést valósítják meg, ezek közül is az erdőtelepítés a legnépszerűbb. Sajnos itt viszont egészen más jellegű problémák merülnek fel. Gyakori például a karbonszökés, ami azt jelenti, hogy a projektben eltárolt szénmennyiség egy része máshol felszabadul. Például ha egy korábban nem védett erdőrészt bekerítünk és védettség alá helyezünk – azaz nem engedélyezzük a fakitermelést –, könnyen előfordulhat, hogy a környékbeli – nem védett – erdőkből még többet fognak kivágni. Ezzel a karbonkreditek alapjául szolgáló szén-dioxid-megkötés akár teljes mennyisége is elveszhet – igaz, addigra a marketing már célba ért, hiszen a krediteket megvásárló vállalat közben karbonsemlegesnek nevezhette magát.
Egy másik hátulütője a faültetéses projekteknek, hogy előre értékesítik a fák által megkötött szén-dioxidot, mielőtt az megvalósult volna – anélkül, hogy meggyőző módon biztosítanák a terület védettségét –, miközben a fáknak sokszor több évtizedre is szükségük van, mire megnőnek. Emellett nagyon sokszor ezek az ültetett erdők a biológiai sokféleség szempontjából nagyon messze állnak a természetestől, gyakorlatilag alig néhány fajból álló monokultúráknak tekinthetők. Nem beszélve arról, hogy egy, a Nature magazinban megjelent tanulmány szerint erdőtelepítésekkel és más élőhely-helyreállító tevékenységekkel maximum az egyharmadát lehet eltávolítani az emberiség eddigi kibocsátásainak.
Nem véletlen, hogy a hazai “karbonsemleges” cégek is elég szégyenlősek, nem sok mindent lehet elsőre megtudni a karbonkreditet adó projektekről. Az OTP tavaly bejelentett 2022-es tervében egy szó sem esik róla. Az egyébként vállalati klímavédelem szempontból nálunk határozottan a legjobbak közt teljesítő tekinthető Magyar Telekom is mintha “rejtegetné”, hogy mivel ellentételezi a maga maradék 25 ezer tonna kibocsátását. A 2018-as fenntarthatósági jelentésükben még szerepel apró betűvel a harmadik oldal alján a kínai “Dongliuxi Erji” tározós vízerőmű projekt neve, de a tavalyi és tavalyelőtti anyagban ez az információ már nem szerepel.
Ahol megtudjuk a projekt nevét, ott sem sokkal rózsásabb a helyzet. A Shell honlapján például szerepel ugyan két erdősítéses projekt, amelyekkel az ellentételezés történik (az indonéz Katingan és a perui Cordillera Azul nevű projektek), de rövid keresgélés után mindkettővel kapcsolatban súlyos aggályok merülnek fel:
- Az indonéz projekt esetében a karbonmegkötés számítási módszertana úgy tűnik, eléggé megkérdőjelezhető, például feltételezték, hogy ha a projekt nem jött volna létre, akkor a mocsaras erdőkből akáciaültetvény lett volna néhány éven belül. Emellett elfelejthették bevonni a helyi dajak népet a projektbe, akiknek ezt a területet több politikus is odaígérte a választási kampányok során. Hab a tortán, hogy sajnos az ültetett erdő jelentős része leégett a nagy 2019-es indonéz erdőtűz során, ami nyilvánvalóan megsemmisítette az addigi szénmegkötés jó részét.
- A perui projekt még ennél is vadabb: az erdőtelepítésekkel kapcsolatos visszaélésekkel foglalkozó REDD-monitor nyomozása szerint a karbonkreditekből befolyó összeg egy máltai offshore cégen folyik keresztül. Emiatt az amúgy is alacsony 7 dolláros tonnánkénti árból már csak 1 dollár jut a nemzeti parknak felhasználásra – azaz magára a szénmegkötésre.
Az sem világos, hogy az egyes országok éghajlatvédelmi vállalásaiba – például Magyarország 2050-ig elérni kívánt karbonsemlegességi céljába – beletartoznak-e a területükön megvalósított önkéntes karbonpiaci projektek eredményei vagy sem. Fennáll a veszélye, hogy egy erdőtelepítést ilyen módon több helyen is beszámítanak (“double counting”): egyszer egy vállalat lesz általa karbonsemleges, majd egy ország is elszámolja a saját eredményeként. A problémák jelentős része abból fakad, hogy az önkéntes karbonpiacról szinte teljesen hiányoznak az állami hatóságok vagy nemzetközi szabályozások, ezért jórészt csak a szereplők szavahihetőségén múlik, hogy egy karbonkredit mögött tényleg valós csökkentés áll-e. Bárki bocsáthat ki karbonkreditet, olyannyira, hogy a neten is lehet ingyen generálni a nevünkre szóló ellentételezési oklevelet – természetesen valós kibocsátáscsökkentés nélkül.
További, inkább általános jellegű kritika a karbonkreditek felhasználásával szemben, hogy ezzel a cégek csak elodázzák az azonnali cselekvést, így hosszabb távon a valódi megoldások nem tudnak megvalósulni.
Nem véletlen, hogy a hollandiai fogyasztóvédelmi bizottság 2021 augusztusban arra utasította a Shell-t, hogy szüntesse be karbonsemleges üzemanyag reklámját az országban.
A rendszer támogatói szerint viszont a már így is kimaxolt technológiák drága “reszelgetése” helyett a pénz a nagyobb klímavédelmi eredményeket elérni képes projektekbe áramlik, tehát a karbonkreditek révén mindig az éppen leggazdaságosabb megoldás valósítható meg.
Nagyon úgy tűnik, hogy ennek a költségminimumra törekvő szemléletnek viszont az az eredménye, hogy a kizárólag szénelnyelést szem előtt tartó projektek figyelmen kívül hagyják a természetvédelmi szempontokat és a helyben élő lakosság jogait. A jelenleg elérhető legolcsóbb karbonkreditek 5-10 dollár körüli tonnánkénti vételára olyan kevés, hogy úgy tűnik, ennyiből nem lehet kihozni igazán megbízható projekteket.
A visszaélések miatt Franciaországban nemrég hoztak egy törvényt, amely szerint 2023. január 1-től csak olyan terméket lehet karbonsemlegesként reklámozni, amelyről ezt minden kétséget kizáróan bizonyítani lehet. A felsorolt bizonytalanságok ellenére a karbonsemlegesítés az előrejelzések alapján további jelentős bővülés elé néz 2030-ig, hiszen jelenleg a világ összkibocsátásainak 1%-át sem éri el az ellentételezett mennyiség.
Akkor mégis hogyan?
Még a legjobb szándékú vállalatok is számos akadállyal néznek szembe a klímacéljaik meghatározása, a klímastratégiájuk kidolgozása és azok nyilvánosság felé történő kommunikációja során. Ennek oka, hogy ezeknek az önkéntes kezdeményezéseknek egy kialakulóban lévő és gyorsan fejlődő területen kell megállniuk a helyüket, ahol a vállalatoknak gyakran küzdeniük kell a tudományos konszenzusok és megállapítások (pl. IPCC-jelentések), valamint a kormányzati kötelezettségvállalások (pl. párizsi egyezmény) üzleti nyelvre történő lefordítása terén annak érdekében, hogy komoly és előremutató vállalati klímastratégiát és akcióterveket alakítsanak ki. A WWF 2020-ban kiadott klímavédelmi útmutatója egy jó áttekintést ad arról, hogy mitől lesznek hitelesek egy vállalat klímaváltozás elleni törekvései.
Fontos a sorrend
A klímavédelmi vállalások akkor lesznek meggyőzőek, ha a szóban forgó vállalat először “a saját háza táján söpröget”. A legfontosabb, hogy a saját tevékenységéből eredő kibocsátását csökkentse, például javítsa a termékeinek és szolgáltatásainak környezeti teljesítményét. Emellett lényeges, hogy a saját beszállítói és vevői körében milyen eredményeket tud elérni.
Például egy cementgyár törekvései akkor hitelesek, ha nem rögtön az összes kibocsátását erdőtelepítéssel akarja megváltani, hanem először a saját közvetlen kibocsátásait csökkenti. Lecserélhet alapanyagokat, átállhat másfajta tüzelőanyagokra vagy szállítási módokra. Ezzel párhuzamosan a beszállítóit is ráveszi a csökkentésre, velük közösen befektethet új technológiákba, így az egész iparágban érvényesülnek az éghajlatvédelem szempontjai.
Tudományon alapuló csökkentési célok
Hogy mitől lesz hitelesnek tekinthető egy cég kibocsátáscsökkentési terve és mekkora éves csökkentés tekinthető megfelelőnek, az leginkább az iparágtól függ, amelyben a cég tevékenykedik. Ahhoz, hogy a klímaváltozás legrosszabb következményeit elkerülhessük, világszerte évente átlagosan 4,2%-kal kellene csökkennie a kibocsátásoknak 2050-ig. Az eltérő iparágak azonban különböző ütemben képesek dekarbonizálni, hiszen a rendelkezésre álló technológiák fejlettsége és az átállás gyorsaságának realitása más és más.
Például a légiközlekedésben viszonylag nehéz a kibocsátásokat egy határon túl csökkenteni, mert nincsen a láthatáron olyan technológia, amely a kerozinnal hajtott sugárhajtóművet rövid távon képes lenne kiváltani. Ebben az iparágban átmeneti megoldásként tehát elfogadható a karbonkreditek nagyobb arányú használata, amíg a megfelelő új technológiák elérhetővé nem válnak. A Science Based Targets Initiative (SBTI) éppen ebben nyújt támogatást, és ellenőrzi a kezdeményezéshez csatlakozó vállalatok éghajlatvédelmi stratégiáját és kommunikációját.
Minőségi ellentételezési projektek
Ha egy vállalat már tényleg kimerített minden reális csökkentési lehetőséget, akkor dönthet úgy, hogy a saját iparágán kívüli szektorban, például természetes élőhelyek helyreállításával ellentételezi a kibocsátásokat. Ahogy már említettük, a karbonkreditek szabályozatlan piacán sajnos a nagyobb cégek is belefutnak megkérdőjelezhető hitelességű projektekbe. Hatékony állami vagy nemzetközi ellenőrzés nélkül egyelőre a vállalati szektor számára kevés a garancia a karbonkreditek megfelelő minőségére, ezért érdemes óvatosan eljárniuk. A WWF karbonkredit-vásárlók számára kiadott útmutatója alapján röviden a következőkre érdemes odafigyelni:
- Hiteles módszertan. Nem nagyon kell magyarázni, hogy a megkötött szén-dioxid-mennyiség számításának és mérésének minél megbízhatóbbnak kell lennie.
- Maradandóság. A karbonkredit által képviselt kibocsátáseltávolításnak időtállónak kell lennie, azaz például az eltárolt szén-dioxid nem szabadulhat fel néhány éven belül.
- Biztonsági tartalék. A jó minőségű projektek nem értékesítenek minden elért kibocsátáscsökkentést, hanem tartalékot képeznek a karbonszökés és a nem várt körülmények esetére. A VELUX cég által finanszírozott projektek például 25%-kal több kibocsátást kötnek meg, mint az általuk ellentételezni kívánt kibocsátások mennyisége.
- Társadalmi és természetvédelmi garanciák. A klímavédelmi projektek nem különülnek el hermetikusan a megvalósítás helyszínének környezetétől. Ez azt jelenti, hogy nem csak az üvegházhatású gázok csökkentése szempontjából kell előnyösnek lenniük, de nem okozhatnak kárt a természetben, és figyelembe kell venni a helyi társadalom igényeit is. Egy minőségi karbonprojekt számos hozzáadott értéket képvisel: például fajok sokaságának jelent élőhelyet, segít alkalmazkodni az éghajlatváltozáshoz és előnyös a helyiek számára is.
- Illeszkedés a vállalat profiljába. Nem baj, ha a kiválasztott projekt valamennyire kapcsolatban áll a vásárló cég iparágával. Például egy papírt felhasználó csomagolóanyag-gyártó cég fektessen be a fenntartható erdőgazdálkodásba, egy nagy vízfelhasználású iparág tegyen erőfeszítéseket a vizesélőhelyeket és a vízvisszatartást segítő projektekbe, energetikai cégek a megújulókba stb.
- Átláthatóság és ellenőrizhetőség. Nagyobb vállalatok sokszor nem a piacon elérhető, már meglévő projektekből vásárolnak karbonkrediteket, hanem közvetlenül társulnak projektfejlesztőkkel. Az így létrejövő saját projekteknél sokkal közvetlenebbek az adott vállalat ellenőrzési lehetőségei.
- A kettős elszámolás elkerülése. A projektnek összhangban kell lennie a tágabb környezetének – például települési, regionális vagy országos – klímavédelmi törekvéseivel és vállalásaival, nehogy a megtakarított vagy elnyelt kibocsátást más is saját eredményeként számolja el.
- Korrekt kommunikáció. A vállalatoknak óvatosan kell bánni mindenféle zöld állításokkal, mint amilyen a karbonsemleges jelző, hiszen ez utóbbi például azt sugallja, hogy a vállalatnak ezen a téren már semmi dolga nincs. Ezzel szemben a karbonkreditek használata legfeljebb ideiglenes megoldás lehet egy mindenkit érintő világméretű problémára.
Összefoglalva, sokszor elmosódik a határ aközött, hogy egy cég klímavédelmi céljai a valódi cselekvés vagy a zöldrefestés kategóriájába esnek. Viszonylag kevés a támpont ezen a folyamatos átalakulásban lévő területen, tehát a vállalatoknak érdemes óvatosan és megfelelő szakmaisággal eljárni, nehogy fordítva süljenek el akár a legjobb szándékú kezdeményezéseik is.