Mindannyian láttunk már káprázatos fotókat különféle erdőkről – de még gyakrabban olyanokat, amelyek könnyen felejthetők. A saját kirándulós képeink is többnyire az utóbbi csoportba tartoznak. Mi hiányzik ezekről a kattintásokról? Unalmas időpontot választottunk? Esetleg rossz helyen jártunk? Hatalmas szerencse kell az igazán pazar látványok megragadásához? Néhány támpontot összeszedtünk.
Ami egy jó fotóhoz kell…
…az bizony meghaladja e kis írás kereteit. Valószínűleg nem is az erdőökológus tud benne igazán segíteni – inkább egy profi természetfotós. Mi kell a megfelelő komponáláshoz, szép színekhez? Hogyan keressünk témákat különféle évszakokban, napszakokban? Miként fotózzunk sajátos időjárási körülmények között – ködben, esőben, naplementekor? Kellő tapasztalattal egy természetfotós abban is tud segíteni, hogy az ország mely részein mikor virágoznak a legfotogénebb növények, vagy mikor van esélyünk elcsípni egy-egy madárfaj költését. A különféle fotótechnikák elsajátítása az egyszerű mobiltelefonok használatától a profi drónok kezeléséig egész tanfolyamok anyagát teszi ki, de a sok ismeret átadható, a technikákat el lehet sajátítani, és évek alatt a rutin is megszerezhető. Aki nem sajnálja a terepen eltöltött időt, előbb-utóbb látni fog gomolygó ködöt, őszi színkavalkádot, csillogóan fehér zúzmarát kék éggel a háttérben, tavaszi virágszőnyeget, és találkozik néhány faóriással is. Mégis kevés igazán jó erdőfotó készül Magyarországon. Szerintem. Vajon miért? Minthogy a világ élvonalába tartozó hazai természetfotósok szakmai felkészültségét aligha érheti kritika, máshol keresném az okokat.
Ígéretes helyszínből kevés van
A jó erdőfotóhoz olyan helyekre kell eljutni, ahol az erdő nagyjából természetes állapotban van. Nem elég, hogy a hozzá tartozó fa- és cserjefajok többsége előforduljon – annak az erdőnek tényleg „egyben kell lennie”. Mégis, hogy néz ki egy faállomány idős, nem egyszer matuzsálemi korú fák nélkül? Ha nincsenek a lombsátorban lékek, ahol beömlik a fény, és megvilágítja az erdő összetett szerkezetét? A kidőlt holt faanyagot, a rajta növő gombákkal, mohaszőnyeggel? Még ha a főtéma egy állat is – mondjuk egy fenséges hiúz –, akkor sem mindegy, hogy a hátteret valódi erdő alkotja, vagy az ember keze alatt egyszerűvé vált, unalmas „fagyár” – amilyen hazai erdeink többsége. Az „erdő lelkét” ugyanis a természetes erdődinamika adja, ami létrehozza azt a látszólagos rendetlenséget, aminek minden részlete harmóniában van a többivel, és csak azzal együtt értelmezhető. A több fény dúsabb aljnövényzetet teremt, az élet a holt anyagból indul, és a térkitöltések ott valósulnak meg, ahol a lombkoronát ért bolygatás arra lehetőséget ad. Ilyen finoman hangolt összetettséget csak az idős erdőkben találunk. Egy jó fotó egyszerre lehet érdekes lenyomata az erdődinamikai folyamatoknak, és felvillantója a csak ott tapasztalt egyedi formavilágnak, meg persze az aznapi időjárási körülményeknek.
Mivel Magyarországon lényegében eltüntettük az idős, természetes dinamikával működő erdőket, ilyen fotó elkészítésére nagyon kevés helyszín alkalmas. Néhány erdőrezervátum, egy-két kivételesen idős erdő; morzsányi maradvány az ország térképén, ami erre lehetőséget ad. Aki járt már a Bükki Őserdőben, kaphatott fogalmat arról, hogy milyen is lehet egy hegyvidéki bükkös. De a morzsák többségét nem ismerik a természetjárók. Nem tanultak róla az iskolában, nem tudják, hol keressék, és persze a térképeken sincsenek rajta. Oktatásunkból az is kimaradt, hogy az érintetlen erdő nem csak természetvédelmi, eszmei, de esztétikai szempontból is több mint a fakitermelés terepeként szolgáló gazdasági erdők. Az erdészek többsége néhány évtizede még részben tagadta, részben nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy néhány erdőfolt valahogy túlélte az évszázadok erdőirtásait és fakitermelését. Az ágazat által képviselt ismeretterjesztés ugyancsak kerülte a témát – az őserdők fogalmát például alapvetően a trópusi esőerdőkre korlátozva. Talán ennek is tulajdonítható, hogy kollektív tudatunkban a hazai „természeti szép” átruházódott valamiképp az egyszerű kinézetű gazdasági erdőkre – például a templomi oszlopcsarnokhoz gyakran hasonlított bükkösökre. Pedig egy vágáskor közelében járó, száz év körüli bükkös még igencsak fiatal, jellegzetes vonásai százötven év felett kezdenének csak megjelenni. Mivel a fafaj egyedei könnyedén elérik a kétszázötven évet is, a tényleg idős erdők kialakulására további időre volna szükség. Ma Magyarországon a 150 év feletti erdők aránya ugyanakkor alig fél százalék (!) Tegyük hozzá: létezésük amolyan „rendszerhiba”, idővel fűrész alá kerülnek így is, úgy is, ezért a többségük sosem fogja elérni az őserdők szerkezeti összetettségét. Miként egy vezető beosztású erdész mondta pár éve, amikor az ország egyik 180 éves erdejét levágták a Bükki Nemzeti Park kellős közepén; „már ötven éve meg kellett volna, hogy történjen”.
Esztétikus felvétel persze készülhet egy gazdasági erdőben vagy akár faültetvényben is. Az egyforma törzsek ritmikája, katonás rendje szép tud lenni, és sokakban ez idézi fel valami módon az erdők lényegét. Nem is lehet ezen csodálkozni – aki gyerekkorától kizárólag egykorú, egyféle fafajból álló „műerdőket” látott, azt ehhez a látványhoz kötik emlékek, ez kelt benne érzelmeket. Majd amikor – esetleg szenvedélyes fotósként – életében először lát többé-kevésbé érintetlen erdőt, akkor érinti meg egy másféle esztétikum. Ami kevésbé az ember keze munkáját dicséri, ellenben magába foglal valamit az eredetiségből, a természet igazi arcából. Talán azt is megérti egy erdélyi vagy balkáni őserdőben töltött nap után, hogy a mesekönyvek illusztrátorai miért tudnak olyan nehezen elszakadni a természetes erdő látványától, ahol a fák többnyire idősek, hatalmasak és szabálytalanok.
Semmi remény hát egy jó erdei fotóra?
Azért ne csüggedjünk el teljesen. Kis utánajárással fellelhetők az utolsó, még természetes erdők darabjai, sőt a magyar határ túloldalán – például Szlovákiában – sokkal jobban fel is vannak térképezve. Aki beleássa magát a témába, találhat még igazi kárpáti őserdőket, tornyosuló jegenyefenyőkkel, bükkökkel, egymásra borult, páfrányok súlya alatt roskadozó holt fatörzsekkel. Felállva egy sziklára, kisebb völgyekbe tekintve láthatja még az idős erdők semmivel össze nem hasonlítható, hullámzóan összetett lombsátrát, amibe itt-ott léket nyitottak a viharok. Persze nem jut el mindenki könnyen az isten háta mögötti szakadékokba, hegyormokra. Nekik azt javasolnám, hogy a hazai hegyvidékeken keressenek nehezen megközelíthető, meredek gerinceket, sziklakibúvásokat. Ahol néhány szobányi, esetleg focipályányi területen nem volt soha értelme fát vágni. Ott előfordulnak szabálytalanul növő, esetleg derékba tört fák, melyek leszállítása nem érte volna meg a gazdálkodónak. Akadnak ilyen pontok szinte minden hegyvidékünkön, ha nem is sok. Már csak az izgalmas időt kell kivárni, hogy készülhessen egy dinamikus, az erdő lényegét valóban megragadó fotó. Nem lenne baj, ha ilyen szegletből több maradt volna hazánkban, de legyünk derűlátók. Mi is azért dolgozunk, hogy legalább a nemzeti parkokban adjunk egy kis teret az élő, saját törvényei szerint alakuló vadonnak.
