Aki nyitott szemmel jár-kel, utazik manapság az országban, mindenhol fakitermelést lát. Zúgnak a motorfűrészek a síkságoktól a hegytetőkig, védett és nem védett területeken egyaránt. Szükség is van rá sok háztartásban… De meddig folytatható mindez? Milyen hatásai vannak a tűzifarendeletnek? Mit bírnak el az erdeink, és mi lesz a védett területek, köztük a nemzeti parkok sorsa?
Az augusztus elején hatályba lépő tűzifarendelet keltette, más szakmai ügyekhez képest jelentős társadalmi felzúdulás októberre nagyrészt elcsendesedett. A hat természetvédő zöld civil szervezet által megfogalmazott, több mint százezer aláírással megerősített nyílt levélre is megjött a kormányzati válasz. A hivatalos álláspont szerint a szervezetek és az aggódó polgárok a szakmai hozzáértés hiányosságai miatt javarészt félreértették a rendelet tartalmi elemeit, ugyanakkor mindenkit biztosítanak arról, hogy a kormányzat szigorú ellenőrzése alatt marad a fakitermelés. Az agrárminiszter pedig utasításban tiltotta meg a rendelet alkalmazását az állami erdőkezelők – köztük a legnagyobb állami erdőgazdaságok – számára; ami annak ellenére, hogy nem jogszabályról van szó, sokakat megnyugtatott. Úgy tűnik, a téma lekerült a napirendről. Fát eddig is termeltünk Magyarországon; és azt sem vitatja senki, hogy az energiaínséget fokozó háború árnyékában fontos a rászoruló családoknak lehetővé tenni a tűzifa felhalmozását. A kérdés csak az, hogy meddig tartható fenn az erőltetett ütemű fakitermelés – merthogy vitán felül ez zajlik manapság –, és hogy milyen értékek vesznek el örökre, ha továbbra sem hangoljuk össze a fakitermelést az alapvető természetvédelmi célokkal?
Mi történik éppen?
A témára rálátó szakemberek szerint kis túlzással az ország minden működőképes láncfűrésze és egyéb fakitermelő eszköze zúg, dübörög az erdőkben. A fakitermelésben alkalmazható munkaerő közel száz százaléka fát dönt, darabol és szállít, miközben az ágazat így sem képes kielégíteni azt a hatalmas igényt, ami a részben pánikszerű tűzifa-felvásárlás kapcsán megjelent. A kivágott fa gyűlik a porták előtt, a kertekben és a fáskamrákban – olyan helyeken is, ahol még kályha sincs hozzá. Akinek pénze van, akár több évre előre is betáraz, más esetleg tavaszig várhat az első megrendelt mennyiségre is. Az állami erdőgazdaságok előre hozzák a tízéves erdőtervekben lehetőségként szereplő kitermelést, tudva, hogy emiatt néhány év múlva jóval kevesebb fakitermelésre lesz majd lehetőségük. Muszáj teljesíteniük, amit a kormány megígért: 10 m3 rögzített árú tűzifát bárkinek, aki azt igényli. Egyelőre az erdőtervi lehetőségeken belül mozognak – de például a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont számításai szerint ez előre vetíti, hogy néhány éven belül kifogyunk a tartalékokból. Ennek kapcsán az MTA is közleményt adott ki, hivatkozva az erdők Alaptörvényben rögzített társadalmi szerepére.
Mindezt a tűzifarendelet teszi lehetővé – juthat azonnal eszünkbe, miközben nagyobbrészt nem erről van szó. Tudomásunk szerint egyelőre alig nyújtottak be a hatósághoz olyan fakitermelési kérelmet, ami a tűzifarendelet előtt nem lett volna kivitelezhető. Vagyis a felpörgetett kitermelés a sok port kavart rendelet nélkül, az erdőtervek hagyományos keretei között is megvalósulhat.
Akkor tehát nem is a tűzifarendelettel van baj?
Azzal is baj van. A klímaváltozás és az egész földi élővilágot érintő krízis idején lazítani a védett területeken zajló fakitermelés szabályain aligha nevezhető előremutató döntésnek. A könnyebb és olcsóbb kivitelezés kedvéért újra felhozni az akácosokat, vagy a fokozatos felújító vágás helyett lehetővé tenni a tarvágásokat semmi esetre sincs összhangban egy védett terület kezelésének céljaival. Nem beszélve az időbeli korlátozások eltörléséről, aminek következményeként akár tavasszal, fészkelési időben is lehet fát vágni. Ez a szabály ráadásul minden erdőre vonatkozik. Innen már csak egy lépés, hogy fenntarthatóság helyett a természet leigázását célozzuk meg, mint tettük azt a Kárpát-medence történetének nagyobbik részében. Annyi különbséggel, hogy régen láncfűrészek és tíztonnás erdészeti munkagépek helyett fejszével és lóval zajlott a fakitermelés.
A tűzifarendelet nem alakítja át gyökeresen az erdőgazdálkodásunk alapelveit, azonban tovább lazít annak korlátain. Idő kérdése, hogy ennek kihasználása meg is történjen. Az időbeli korlátozások eltörlése jövő tavasszal okozhat először komoly károkat. Természetvédelmi szempontból valóban jelentős, célorientált korlátozásokról ugyanakkor eddig sem beszélhettünk a magyar erdőkben. Hazánkban nem hozott el ilyet a 20. század, – de a 21. század eleje sem. Az ország erdeinek több mint 99%-án zajlik, illetve elvben lehetséges valamiféle fakitermelés; védett vagy Natura 2000 területeken éppúgy, mint azokon kívül. Idős erdőből szinte alig maradt Magyarországon. A 150 évnél korosabb fákból álló erdők aránya a fél százalékot sem éri el – egyes országrészekből teljesen hiányoznak. Tarvágásokkal és egyéb (attól látványra semmiben sem különböző) véghasználatokkal találkozunk a legszebb tájak megőrzése céljából alapított nemzeti parkjainkban is – ezeket látjuk a hegytetők kilátóiból, bárhová megyünk. Amikor Nagy István agrárminiszter arra figyelmeztet, hogy mindig is zajlott fakitermelés a védett területeken, ezért nem érti a tűzifarendelet miatti felháborodást, el kell ismerni az igazát. A védett erdők helyzete nem most, a rendelet következtében fordul válságosra – természetvédelmi szempontból eddig is lesújtó képet mutatott. (Az erdőgazdálkodásunk visszásságairól, a kapcsolódó tévhitekről itt írtunk.)
Fatömeg, amire szükségünk van – és az erdőnek is
Sokszor elhangzik, hogy az elmúlt időszakban nem termeltünk Magyarországon annyi fát, mint amennyit az erdőkből ki lehetett volna hozni. Az erdész szakma hagyományosan úgy tekint az erdőben évről évre megtermelődő faanyagra, mint amihez apránként vagy egyszerre, de lehetőleg minél kisebb veszteség nélkül hozzá kell férni. Amiből ipari faanyagnak vagy tűzifának kell lenni. Az erdészek által hagyományosan képviselt fenntarthatóság (ún. „tartamosság”) kereteibe nemcsak belefér, de kívánatos is az erdő növedékének minél nagyobb mértékű kitermelése.
Holott az erdő talaja, az erdei élővilág egy részének tápláléka, búvóhelye szintén az erdő faanyagából – sok évnyi növedékéből – származik. Az erdő klímáját, tiszta és párás levegőjét is a faállomány tartja fenn. Ahol minden faanyag kikerül az erdőből, ott előbb-utóbb sérül az egész életközösség működése; végül az egész erdei ökoszisztéma degradálódik, mindenestől. A tudomány eredményeire és az összegyűlt gyakorlati tapasztalatokra támaszkodva ma már kijelenthető, hogy fakitermelési célok mellett is bent kell hagyni az erdőben az élő és a holt faanyag egy részét. Táji szinten pedig azt is biztosítani kell, hogy az erdők egy részében ne legyen fakitermelés, hiszen vannak olyan növény- és állatfajok, amelyek nem viselik el az azzal járó drasztikus bolygatást, az erdőtakaró átmeneti megszűnését. Vagyis a védett területek legalább egy részéről nem is lenne szabad fát, pláne nagy tömegű fát kiszállítani. A valóságban nagyságrendileg mégis ugyanannyi fát termelünk egy adott erdőterületen, hosszú évtizedek óta. Akár védett, akár nem, a számolás alapja az, hogy az adott fafajokból álló, és adott korú erdő mennyi ún. növedéket termel egy évben.
Jogszabályaink, így az alaptörvény, a természetvédelmi, illetve erdőtörvény mind tükrözik az erdők védelmével kapcsolatos elvárásokat – beleértve a nemzeti parkokban kialakítandó háborítatlan övezeteket is. Hogy történhet akkor mégis, hogy az ország erdeinek 99%-ában lehetőség van a fakitermelésre? A válasz talán úgy fogalmazható meg, hogy az erdőkkel kapcsolatos törvények leginkább elvi síkon jelölnek ki előremutató irányokat; miközben a terepen jogszabályi szinten is előbbre valók a könnyen forintosítható gazdasági célok – nem csak magán, de állami erdőkben is. Vegyük például az erdőtörvény fenntarthatóságról szóló bevezető paragrafusait, amelyek az erdők mint életközösség és élőhely fenntartásáról és gyarapításáról szólnak (Evt.1.,2.,3.§). Majd lapozzunk / görgessünk a védett természeti területen álló erdők kezelésének alapvetéseihez (Evt. 27.§), ami kizárólag az ottani erdőkben folyó fahasználatok szabályait részletezi. Nem magától értetődő, hogy a gazdasági rendeltetés nélküli (l. Evt. 23.§ (5)) védett erdőben mi teszi lehetővé – netán indokolja – azt a hagyományos fakitermelést, amit a paragrafus tárgyal. Ha nem sikerül feloldani az elmélet és a gyakorlat ehhez hasonló számos ellentmondását, akkor aligha várható előrelépés a természetvédelem és az erdőgazdálkodás kapcsolatában.
Mégis, kinek az erdeje?
Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a magyarok többsége nemigen aggódik az erdőkért. A védett, állami erdőkért sem különösebben. Látjuk mindenfelé a fakitermeléseket, a vágásterületeket, és megszoktuk. Erdészektől, erdészeket megszólaltató újságíróktól, erdészek véleményét elfogadó környezeti nevelőktől, erdészek érdekeit képviselő politikusoktól, polgármesterektől, vadászoktól – és még ki tudja, hány társadalmi szereplőtől hallottuk már a tételmondatot, hogy a fát bizony vágni kell. Fára szükség van, sőt a fakitermelés nélkül az erdőknek is rossz – mert elöregednek, nem tudnak megújulni. (Utóbbi természetesen képtelenség. Az erdők többségét még Európában is csak pár évszázada kezeljük, előtte évmilliókig önszabályozó módon működtek.) A városokban ugyanakkor néhány évtizede már felemeli a szavát a polgárok egy része, ha eltűnik az erdő a kedvenc kiránduló-, futó- vagy kutyasétáltató helyén. Kőszegtől Pécsen, Balatonfüreden és Budapesten át Nyíregyházáig hol békésebben, hol harciasabban igyekeztek jelezni az állami erdőgazdálkodónak, hogy szeretnék a fakitermelés módszereit, helyszínét egyeztetni. Aztán az idei, augusztusban életbe lépett tűzifarendelet a közelgő tél és minden, energiával kapcsolatos, reális aggodalom ellenére mintha felrobbantotta volna a sokáig elfojtott indulatokat.
Az erdőkkel kapcsolatos törvényeket hagyományosan az erdészek írják. Van benne logika, hiszen az erdőgazdálkodáshoz ők értenek leginkább. Bökkenő azért akad. Például hogy vannak védett és Natura 2000 területeken álló erdők. Ahol a természetvédelmi szempontok mára olyan összetetté váltak, hogy azokat az erdészek egyedül nem tudják többé átlátni – miközben nem is ez az alapfeladatuk. A természetvédelmi szakemberek, különféle szakmai műhelyek, civil szervezetek kritikái többnyire leperegnek az erdőgazdálkodókról, ahogyan a lakosságé is. Egyik érdekelt csoportnak sincs érdemi beleszólása a jogszabályok megalkotásába és alkalmazásába.
A természetvédelem intézményrendszere a rendszerváltást követő felívelés után egyre kisebb érdekérvényesítő képességgel működik. Jelenleg nincs önálló tárcája sem – az Agrárminisztériumon belül a többi ágazat szempontjainak teljes mértékben alárendelve kell a felszínen maradnia. A nemzeti park igazgatóságok – ahol a legtöbb helyi természetvédelmi tudás áll rendelkezésre – lényegében nem kommunikálhatnak a lakosság felé, csak az Agrárminisztérium engedélyével. (Ha valakiben megfogalmazódott esetleg a kérdés, hogy a sok terepen látható problémát, közbeszédben felbukkanó ügyet miért nem elemzik, értelmezik, kommentálják a helyi szakemberek, akkor ez rá a válasz.) Erdők vonatkozásában hazánkban különösen abszurdak a keretek – hiszen a nemzeti parkok határain belül is az állami erdőgazdaságok kezelik a legtöbb területet, olyan módon figyelembe véve a természetvédelem szempontjait, ahogy fentebb elemeztük. (Hasonlóra alig van példa Európában; kontinensünkön kívül pedig még kevésbé akad.) Időről időre felröppen ráadásul a hír, hogy a nemzeti park igazgatóságokat be kell olvasztani az állami erdőgazdaságokba, ami nem csak az erdők, de valamennyi természeti érték megőrzése szempontjából katasztrófával érne fel.
Hová jutottunk tehát? Hiába áll az Alaptörvényünk P) cikkében, hogy az erdők és a természeti értékek megőrzése mindenki kötelessége – ez még a védett területeken sem valósul meg. Nem tudjuk megvédeni azt, ami a miénk. Sőt, még csak beszélni sem tudunk a problémáról. Ahhoz ugyanis több elérhető információra, valamint véleményformálásra képes és megfelelő érdekérvényesítési lehetőséggel rendelkező polgárok, illetve szakemberek kritikus tömegére lenne szükség.
Megoldás?
Kezdjük a könnyebbik végén, a tűzifarendelettel. Egyelőre nem tartunk ott, hogy az erdőgazdálkodás fundamentumát jelentő erdőtervi kereteket is átlépje a fakitermelés. Bízzunk benne, hogy az alternatív energiaforrások lehetővé teszik, hogy el se jussunk a fakitermelési lehetőségek határára. Onnantól ugyanis már az erdők egyértelmű tönkretétele irányába indulunk el, ami százötven évnyi visszalépést jelentene az elvek szintjén. Miközben olyan erdeink vannak, amelyek sok mutatóban rosszabb állapotúak, illetve helyzetűek, mint voltak 150 éve. Gondoljunk a faültetvényekre, az idegenhonos inváziós fafajok növekvő jelenlétére, a vadhatásra, a talajvíz szintjének csökkenésére vagy a klímaváltozásra. Mindezt tetézi a hagyományos, vágásos erdőgazdálkodás domináns jelenléte. Talán nem szükséges hangsúlyozni, hogy a jelenleg zajló erőltetett ütemű fakitermelés nem hiányzott az erdőknek, de bízzunk benne, hogy aránylag rövid ideig fog tartani.
Nagyobb probléma, hogy mi legyen a védett erdőkkel, ha majd elmúlik a tűzifarendelet hatálya. Mert hátradőlnünk aligha lehet. Az Európai Unió többi országában is hasonló problémákkal szembesülnek, ezért fogadták el 2020 nyarán a kormányok – köztük hazánké is – a Biodiverzitási Stratégiát, amelynek keretében az erdők egy jelentős részét 2030-ig ki kell vonni a hagyományos faanyagtermelésből, sőt helyre kell állítani a természetes állapotukat. Magyarországon ennek óriási jelentősége lenne a védett területek, különösen a nemzeti parkok értékeinek megőrzése szempontjából. Nagy kérdés, hogy a jogszabályok kidolgozásának rögös útján mennyi értékünk fog még elveszni. A társadalmunk valamennyi jó érzésű, a természetvédelem iránt elkötelezett tagjának támogatására szükség lesz ahhoz, hogy a következő nyolc évben az erdők maradékainak lerontása helyett a helyreállításuk indulhasson el. Az utolsó esély előtt állunk.
Gálhidy László