Gyakran érezhetjük túrázásaink során, hogy az erdő, ahol utunk éppen vezet, talán nem olyan, mint lehetett a régmúltban. Sok a vágásterület. Néha egyetlen fafajból álló erdőrészletben haladunk, ami esetleg olyan „üres”, hogy szinte átlátni rajta. A magasból, kilátópontról nézve is többnyire „elhasználtnak”; négyszögletes foltokból varrt furcsa szőttesnek tűnik az erdős táj. Romlás, amit látunk, vagy az ország erdei azért köszönik, jól vannak?
Romlás
„Erdeink egyre csak szegényednek?” – teszi fel a kérdést Bartha Dénes erdészprofesszor a rendszerváltás után nem sokkal íródott esszéjének címében, mielőtt nagy ívű körképet ad a hazai erdők tájtörténetéről. „Forest degradation” – létezik a romlásra, szegényedésre utaló fogalom nemzetközi szinten is –, ezt olvasva máris beugranak a trópusok buldózerek szaggatta, leégetett, szomorú sorsú vidékeinek baljós képei. De általában mitől romlanak az erdők? A válasz nem túl bonyolult és nem is meglepő: alapvetően az emberi tevékenység hosszú távú hatásaitól. A világon mindenhol találkozunk vele. Ne csak az erdőirtásra, égetésre, intenzív fakitermelésre gondoljunk; ide tartozik a folyók szabályozása, az idegenhonos növény és állatfajok betelepítése, vagy éppen a klímaváltozás is.
Nyilvánvaló, hogy az erdők leromlása nem mindenhol történik egyszerre, egyforma mértékben. A hegyvidékeket kevésbé érintik például a folyószabályozások. Erdőgazdálkodás, erdőirtás sincs mindenhol – akadnak ritkán lakott helyek a világban, ahol még mindig érintetlennek tűnnek az erdők. Bár a háborítatlan őserdők is változnak napról napra, évtizedről évtizedre, ami komoly bolygatásokat is jelenthet, ám ez semmiképp nem romlás vagy szegényedés. Ahol pedig a múltban komoly fakitermelések voltak, de ma már nincsenek, az erdők „javulhatnak”, gazdagodhatnak is. Vagyis egyre természetesebbé válnak, növekszik az önszabályozó képességük; egyre több állat- és növényfaj talál bennük megfelelő élőhelyet. Nemzeti parkokban, erdőrezervátumokban, de még akár jól kezelt városi erdőkben is megfigyelhető a folyamat. Európában sajnos elég kevés példa van az utóbbiakra – sok évszázadnyi középkori erdőirtás után most (még) az intenzív erdőgazdálkodás korát éljük. Pedig a természetvédők már jó ideje kongatják a vészharangot, amire néhány évtizede a természettudósok is ráerősítenek; és nem csak a kontinensünk fejlettebb részein.
Erdészek a romlás ellen és mellett
Elsőre talán ellentmondásosnak tűnhet, de az erdész szakmát főként azért találták ki, hogy mérnöki szakértelmük segítsen megállítani Európa erdeinek leromlását. Néhol ugyanis annyira megfogyatkoztak az erdők, és a maradékaik is olyan mértékű rablógazdálkodásnak voltak kitéve, hogy tervszerű beavatkozás nélkül hamar beállt volna a faínség. Az erdőmérnökök gondoskodnak arról 150-200 éve, hogy „erdő helyén erdő” maradjon, és ne kerüljön sor nagyobb tömegű fa kivágására, mint amennyit a természet „megtermel”. Az erdészekben tehát a fenntarthatóság első előfutárait is tisztelhetjük. Nélkülük bizonyosan tovább koptak volna Európa erdei. Minden tekintetben ugyanakkor sajnos nem vált az erdőgazdálkodás fenntarthatóvá – főként, ha nem csak a faanyagra, hanem az erdőre, mint élőhelyre tekintünk.
Miközben kialakult a tervszerű erdőgazdálkodás, Európa őserdei tovább fogyatkoztak. A 19. század végén például a Magyar Királyság hegyvidékein, sőt részben árterein közel másfél millió hektár őserdő pompázott, melynek gazdag élővilága alig változott az idők során. (Akadt azért kivétel: az európai bölény áldozatul esett a vadászatnak.) Mivel azonban az erdőgazdálkodás érzéketlen volt az őserdők értékeire, ezek néhány további évtized alatt gazdasági erdőkké alakultak, területüket elődeink szinte teljes egészében a fakitermelés szolgálatába állították. Magyarország síkvidékein mindezzel párhuzamosan megkezdődött a túlságosan fátlanná vált tájak újraerdősítése. Mivel a folyószabályozások kiszárították már addigra az Alföld túlnyomó részét, és továbbra is a faanyag volt az erdők legfőbb értéke, semmiféle realitása nem volt annak, hogy az eredeti erdőket bárki is megpróbálja helyreállítani. Sík- és dombvidékeinken ezáltal létrejöttek az akácból, fenyőtelepítésekből, majd nemesnyárasokból álló kultúrerdők, faültetvények. Ma is ezek teszik ki papíron az ország „erdőterületének” felét.
Ha az őserdők eltűnése és a „műerdők” (ahogyan a régi erdészek hívták az új, idegenhonos fafajokból álló telepítéseket) létrehozása nem lenne elég, tegyük hozzá, hogy a klasszikus erdőgazdálkodás legtöbb formája hosszú távon szintén hozzájárul az erdők romlásához. A ciklusosan elvégzett tarvágások, véghasználatok nyomán egykorú erdők jönnek létre, amelyek általában kevés, iparilag jól hasznosítható fafajból állnak. Az őserdők egykori térbeli, élőhelybeli változatossága szürke egyhangúságnak adta át a helyét apránként, de biztosan – mondhatnánk tervszerűen. A 70-es, 80-as évekig kevesen voltak figyelemmel arra Európában, hogy az erdőterület stabilizálása, sőt növelése; a fakitermelés gondos megtervezése mellett is romlanak az erdők, és fajok sokasága tűnik el egy-egy tájról. Fehérhátú harkály vagy fekete gólya például nem azért található Magyarországnak csak egy-egy pontján, mert ne lenne elég védett erdő. Hiába hívunk valamit erdőnek, ha az adott faj számára nem felel meg, mint élőhely.
Akkor most romlanak vagy nem?
Az eddig elmondottak alapján sem Európa, sem azon belül Magyarország nem büszkélkedhet azzal, hogy általában megállította volna az erdők romlását. Hogy az utolsó percben, amikor már a klímaváltozás is ránk törte az ajtót, legalább az erdőket tehermentesítettük és hagyjuk élni. Vagy akár egy értékelhető nagyságú részüket…
Magyarország példájánál maradva: 1) Az őserdőket felszámoltuk (egyetlen kivétel ez alól a Kékes erdőrezervátum morzsányi darabja). 2) Országunk erdőterületének (helyesebben fával borított területének) felét kultúrerdők és ültetvények adják, amelyek köszönőviszonyban sincsenek az eredeti erdőkkel (nem hogy az élővilág, de még a „közjó” – a rekreációs értékek – szempontjából sem. Szinte senki nem szokott akácosban vagy nyárültetvényben piknikezni.) 3) A meglévő, őshonos fafajú erdőkben – tölgyesekben, bükkösökben – továbbra is hagyományos, vágásos erdőgazdálkodás folyik; védett vagy Natura 2000 területeken is. 4) A síkvidékeket tovább szárítjuk, és képtelenek vagyunk gátat szabni az idegenből származó, agresszíven terjedő növényeknek, amelyek lassan elfoglalják az ártereket és a homokvidékeket. 5) Közben a sportvadászat szempontjai miatt soha nem látott méretűre engedjük növekedni a vadállományt, ami az erdők romlásának egyik meghatározó tényezője (az ezzel kapcsolatos kihívások elemzése sokszorosan szétfeszíti e blog kereteit, úgyhogy külön ejtünk majd róla szót…). 6) Nem lenne teljes a kép a lakossági károkozások nélkül: szemétlerakás a települések körül, technikai sportok által agyonhasznált hegyoldalak, tűzgyújtások stb.
Mindezen folyamatok nagyrészt a múltban gyökereznek, esetleg száz évvel ezelőtti stratégiai döntések (l. folyószabályozások, nagyszabású erdőtelepítések) következményei. Ugyanakkor ma is ugyanezek a technokrata megfontolások irányítják szinte minden lépésünket – vagy legalábbis a szakmai döntéshozókét. Nem hagytunk fel az idegenhonos fajokból álló erdők telepítésével – mi több, a fehér akácot hungarikummá nyilvánítottuk. Nem enyhítjük a síkvidékek erdeinek vízellátási problémáit, nem lépünk fel határozottabban a maguktól terjedő idegenhonos fajokkal, és még a védett területeket sem kíméljük, ha fakitermelésről van szó. Mindezek egyenes következménye, hogy „Erdeink egyre csak szegényednek”. Ma már nem csak a természetvédelmi szakemberek látják így, de a lakosság egyre nagyobb része is. Közösségi médiás felszólalásaikban gyakorta kerülnek szóba a Budai-hegység, a Bükk, a Mecsek vagy a Balaton-felvidék tájsebnek is beillő vágásterületei. Sajnos azonban olyan helyeken is évente semmisülnek meg pótolhatatlan értékek, ahol ritkábban fordul meg turista – főleg az Alföld idősebb erdeinek utolsó maradékaira gondoljunk.
Lehetne valamit tenni?
Ó igen, hogyne! A természet még viszonylag mostoha körülmények között is képes helyreállítani magát, ha hagyjuk. Vannak az országban olyan tájak – például a hegyvidékek magasabban fekvő részei –, ahol semmi mást nem kellene tenni, mint a védett területek egy részén felhagyni a fakitermeléssel. Legalább a nemzeti parkok belsejében. Máshol sor kerülhetne vízvisszapótlásra vagy az idegenhonos, agresszíven terjedő fajok visszaszorítására. A legtöbb esetben a vadlétszám csökkentése is megoldható lenne. A hagyományos, vágásos erdőgazdálkodás helyett nagyobb területen bevezetni az örökerdő üzemmódot (korábban szálalásnak hívta az erdész szakma) – melynek elterjedtsége jelenleg 1% körül van. Örökerdők fenntartásával egyszerre növelhető az ellenálló képesség – különösen a klímaváltozással szemben, a tájképi érték és az élőhely minősége.
A változásban kulcsszerepe lehetne magának az erdész ágazatnak, ami jelenleg a természetvédelemmel egy minisztérium irányítása alatt működik. Mivel az erdészek kezelik az ország valamennyi erdejét, szakmai befolyásuk meghatározó. Hiába lépnek fel a természeti értékek mellett a természettudósok, a hivatásos és civil természetvédelem, az országos döntések mögött meghatározó módon állnak ott a gazdasági érdekeket prioritásként kezelő erdészek. A jogszabályok előkészítésénél, a támogatási rendszerek kialakításánál, sőt az ágazattal kapcsolatos kommunikációnál is. Hiába vannak jogszabályaink a természet védelme érdekében, ha azokat rendre felülírják a gazdálkodási szempontok.
Annak a világnak, ami az elmúlt pár száz évben keretet adott az erdők kezelésének, vége. Az erdők leromlottak. Van, ahol természetvédelmi szempontból teljesen tönkrementek (l. árterek), az emberek pedig mást akarnak látni, mint ennek tovább folytatását. Levegőt kellene venni mindenkinek, „levegőt” juttatni az erdőknek is. Ebben egyelőre az erdészek jelentik a kulcsot. Reméljük, ahogyan az elmúlt sok évtizedben számtalanszor bizonyították az erdőmérnökök, hogy képesek gyakorlatba ültetni a társadalom elvárásait, idővel most is élére állnak a sok kihívással járó feladatnak. Még ha az komoly változást is jelent az erdők kezelését eddig meghatározó szemléletben – hiszen a fenntartható nyersanyagtermelésről át kellene tolni a hangsúlyt az erdők természetességének, önszabályozó képességének helyreállítására. Egy biztos, az erdők romlását valakinek meg kell állítani. Addig is, amíg el nem jön a valódi paradigmaváltás – szót kell emelni az erdőkért. Telefonok, cikkek, parlamenti felszólalások tudnak változtatni a helyzeten.