Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) augusztus 9-én publikálta 6. átfogó jelentésének első részét. Így pár éven belül a harmadik IPCC jelentés igyekszik felhívni a figyelmet az egyre súlyosbodó éghajlatváltozásra. De miben más ez a jelentés, mint az előzőek, és mik a legfőbb üzenetei?
A jelentés háttere
Az IPCC 1988-ban alakult, azóta ad közzé átfogó és speciális jelentéseket. A szervezet több ezer kutatóból áll, akik önkéntes alapon dolgoznak. A mostani jelentés a hatodik átfogó jelentés első része, amely a klímaváltozás természettanával foglalkozik, amely az első munkacsoport fókuszterülete. Ezen kívül külön munkacsoport foglalkozik az éghajlatváltozás hatásaival (beleértve a sérülékenységet és az adaptációt), illetve a mitigációval, vagyis az üvegházhatásúgáz-kibocsátás csökkentésével. Ez a két munkacsoport 2022 tavaszán publikálja majd az önálló jelentését, a három részterület összegzését publikáló átfogó riportot pedig 2022 őszén tervezik kiadni. Legutóbb 2013-2014-ben készült ilyen átfogó jelentés. Azóta egyrészt számos új tudományos publikáció született, amelyek eredményei alapján felül lehetett vizsgálni a korábbi megállapításokat, illetve az éghajlat változásának rohanó tempója miatt az utóbbi 7 évben is olyan változások történtek, amelyek szintén okot adtak az aktualizálásra.
Önálló kutatást az IPCC nem végez, hanem szintetizál, vagyis összefoglalja a különböző publikációkat, vagyis a tudományos konszenzus megteremtésére törekszik. Ezért a riportoknak sajátos nyelvezete van, az egyes megállapítások alapja a bizonyosság és a valószínűség. A bizonyosság (confidence) az egyes megállapítások minőségi vizsgálata a bizonyítékok típusa, mennyisége, minősége és az egyetértés szintje szerint, így egy 5 fokozatú skálán lehet valami nagyon alacsonytól a nagyon magas bizonyosságúig. Az egyes eredmények valószínűségének (likelihood) skálázása statisztikai elemzések, szakértői vélemények alapján történik.
A teljes riporton kívül mindig készül egy, a kormányzati döntéshozók számára készülő összefoglaló, amelyet soronként fogad el nem csak a testület, de az ENSZ tagállamok kormányai is. A teljes riport csaknem 4000 oldal, de az összefoglaló is 42 oldal. Így a következőkben a teljesség igénye nélkül próbálom kiragadni a legfontosabb állításokat, üzeneteket.
Gyorsabban melegszünk, mint korábban gondoltuk
Az utolsó átfogó összegzés óta folyamatosan dőlnek meg a hőmérsékleti rekordok: 2015 és 2020 között minden egyes év melegebb volt, mióta dokumentálják a globális hőmérsékletet (a múlt század eleje óta), és eddig úgy tűnik, hogy 2021 is bele fog illeni a sorba. Az utóbbi 2000 évben ilyen léptékű felmelegedés nem volt: az 1850-1900-as bázisidőszakhoz képest 1,09 Celsius-fokkal növekedett a globális átlaghőmérséklet a legutóbbi évtizedhez képest (2011-2020), sőt az előző átfogó jelentésben vizsgált 1986-2005-ös időszak is közel 0,1 fokkal melegebb a korábban számoltakhoz képest. Ez elsőre nem tűnik nagy különbségnek, de később látni fogjuk, hogy minden tized Celsius-fok számít. Természetesen a Föld nem egyformán melegszik: vannak egyes területek, ahol a felmelegedés mértéke jóval magasabb (elsősorban az Északi-sarkkör környezete, de Közép-Európa is ide sorolható):
Hova tartunk?
Az elmúlt 125 ezer évben az előző évtized volt a legmelegebb, de sajnos az is biztos, hogy hűvösebb, mint az előttünk állók. Az évszázad végére a felmelegedés mértéke legjobb esetben 1,4, legrosszabb esetben viszont 4,4 Celsius-fokos lesz (ilyenkor is az 1850-1900-as évek átlaga a bázisérték). A bizonytalanság három okra vezethető vissza:
1) Az éghajlati rendszer érzékenysége a további szén-dioxid-többletre
2) A szénciklusban jelentkező változások (mennyi szenet és milyen intenzitással tudnak elnyelni a nagy szénraktárak, így az óceánok vagy az üledékes kőzetek)
3) És a legnagyobb mértékben befolyásoló tényező: mennyi üvegházhatású gázt bocsátunk ki a jövőben. A korábbi, 2014-es összegző jelentésben szereplő 5 forgatókönyvet aktualizálta az IPCC, ezek várható hőmérsékleti tartományai a következők lehetnek:
A projekciók a korábbi gyakorlattal ellentétben nem csak a modellezések eredményeit tartalmazzák, hanem a historikus és jelenlegi hőmérsékleti adatokat is integrálták. Az eredmények alapján az előre vetített felmelegedés mértéke valamivel magasabb, mint amit korábban számoltak, ugyanakkor a bizonyosság (a korábban említett confidence) is magasabb.
A hosszabb léptékű, 2300-ig tartó felmelegedés mértékének valószínűségét is megvizsgálták. Ezek alapján a közepes mértékű kibocsátással számoló forgatókönyv esetében (az ábrán az SSP2-4.5) is a felmelegedés mértéke 2,3-4,6 Celsius-fok közé eshet, a legrosszabb forgatókönyv esetében pedig 6,6-14,1 Celsius-fok. Ilyen mértékű felmelegedés a korai eocénban volt legutóbb, kb. 50 millió évvel ezelőtt.
Visszafordíthatatlan folyamatok
A földi rendszerben bekövetkező változásokat lekövető megfigyeléseket és projekciókat is aktualizálta a jelentés. Például az egyre szélsőségesebb csapadékelosztás és az ehhez kapcsolódó extrém időjárási események még nagyobb bizonyossággal köthetők az éghajlatváltozáshoz, mint korábban. Nagy bizonyossággal ki lehet jelenteni, hogy a nedves időszakok még csapadékosabbak lesznek, ugyanakkor a száraz időszakokban még gyakoribbak lehetnek az extrém száraz időszakok, ezzel összefüggésben az árvizek és aszályok kockázata még inkább nőni fog a jövőben.
Ráadásul már most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy egyes területeken emberi léptékben nézve visszafordíthatatlan folyamatokat indítottunk el az éghajlatváltozással. Ezek közül több is a világtengerekhez kapcsolódik. A jégkorszak óta nem melegedett úgy az óceánok hőmérséklete, mint jelenleg. Ez stabilabb rétegződéshez vezet, így az oldott oxigén szintje is csökkeni fog. Habár a hőmérséklet emelkedésével az óceánok szén-dioxid-elnyelése növekszik (az eddigi emberi kibocsátás kb. 20-30%-át elnyelték), a többlet kibocsátáshoz képest arányaiban kevesebb kibocsátást tud így ellentételezni, és a savasodása is egyre súlyosabb lesz: ennek talán a leglátványosabb következménye, hogy a korallzátonyokból is a legjobb forgatókönyv szerint is csak „mutatóban” marad.
A világtenger szintje 1900-hoz képest 0,2 m-t emelkedett: az akkori 1,7 mm/év emelkedéshez képest ma már minden évben átlagosan 3,7 mm-rel magasabb a világtenger szintje. Ez az emelkedés az évszázad végére a mai szinthez képest további 0,3-0,5 m-t jelenthet, 2300-ig pedig a legvalószínűbb forgatókönyv szint 0,7-1,1 métert. A korábbi, 1,5 Celsius-fokos felmelegedési limittel foglalkozó IPCC tanulmány kapcsán tudhatjuk, hogy fél méter szintemelkedés is közvetlenül kb. 50 millió ember kényszerű migrációjához vezet.
Habár nem csak az arktikus területek olvadása, hanem például a víztömeg térfogatváltozása is a folyamat mögött áll, előbbinek számos további negatív következménye van. Többek között a Golf-áramlat gyengülése, amely az Atlanti meridionális áramlási rendszer részeként (erről bővebben a Másfélfok írt itt) gyengülhet tovább, és csak közepes bizonyossággal állítható, hogy nem omlik teljesen össze az évszázad végéig – habár legalább ez a folyamat a jelentés szerint évszázados léptékben visszafordítható.
További, évszázados léptékben sem visszafordítható folyamat még a permafroszt területek felolvadásával járó metánkibocsátás, aminek mértékére vonatkozóan viszont nagy a bizonytalanság. Ugyanúgy kritikus az Amazonas térsége, ahol az erdőirtás, a szárazabb éghajlat és az erdőtüzek az esőerdők kipusztulásához vezethetnek, és tartósan szavannai körülmények alakulhatnak ki.
Van esélyünk a másfél fokra?
A Párizsi Megállapodás célja a hőmérséklet-emelkedés jóval 2 Celsius-fokon belül tartása, törekedve a 1,5 Celsius-fokos felmelegedési limit tartásához. A 2018-as IPCC jelentés megmutatta, hogy mekkora különbség van a Párizsi Megállapodásban foglalt 1,5 és 2 Celsius-fokos felmelegedés között:
Arra a kérdésre, hogy van-e még esély 1,5 Celsius-fokon belül maradni, különböző válaszokat kaphattunk a médiában. Ennek oka, hogy nem mindegy, hogy elérjük a másfél fokos limitet, majd sikerül az alá mennünk (ahogy azt a legoptimálisabb forgatókönyv bemutatja), vagy „végérvényesen” túllépjük a másfél fokos limitet. Ezért fontos kihangsúlyozni, hogy van még lehetőségünk másfél fokon belül maradni, de ahhoz nagy mértékű és azonnal kibocsátás-csökkentésre lenne szükség. Az IPCC azt is kiszámolta, hogy ez mit jelnet a gyakorlatban: ahhoz, hogy 66% valószínűséggel (= inkább valószínű, mint nem) tudjuk 1,5 Celsius-fokon belül tartani a felmelegedést, a kibocsátható szén-dioxid mértéke 360 Gt. Ha a jelenlegi kibocsátási szintet nézzük, ezt nem egész 12 év alatt feléli az emberiség. Ha a 2 Celsius-fokos felmelegedési limitet nézzük, akkor pedig 26 év alatt.
Ezért lenne nagyon fontos az, hogy ne csak hosszú távú klímasemlegességi ígéretek legyenek, hanem a rövidebb távú, 2030-as céloknak is minél ambiciózusabbnak kell lennie, hiszen minden egyes tonna ma kibocsátott szén-dioxiddal feléljük a lehetőségét annak, hogy az éghajlatváltozás legsúlyosabb hatásait elkerüljük. Ezért minden elhalasztott év, minden egyes döntés befolyásolja az emberiség és a természet jövőjét.
A bejegyzés alapjául Carbonbrief részletes, angol nyelvű összefoglalója szolgált, ami itt érhető el.