Úgy tűnik, az országgyűlési választás végletekig megosztott országot hagyott maga után. Önmagát jobb- és baloldalinak, vidékinek és városinak, nyugatosnak vagy keletesnek tartó emberek csapnak össze a televíziós vitákban, politikai elemző cikkek hasábjain, a közösségi médiában vagy éppen a kocsmákban, de sokszor nem maradnak politikamentesek a családi együttlétek sem. Mindezt az örömittas győzelmi mámor vagy gyászmunkában, s tagadásban lévő indulatok fűtik, melyek majd lassan lehűlnek, miközben mindnyájan visszazökkenünk a hétköznapok rendes kerékvágásába. Azonban amíg tart az eredmények feldolgozása, s alakulóban van az új kormány, mindenki megpróbálja levonni a maga tanulságát.
A WWF Magyarország pártpolitikától független civil szervezetként a kampányidőszakban törekedett arra, hogy tartózkodjon a választásokat érdemben érintő témáktól, de ez idő alatt sem tétlenkedtünk: elkészítettük mi is környezetpolitikai közvélemény-kutatásunkat, s a választás utáni közbeszédhez csatlakozva magunk is megosztunk néhány gondolatot – szubjektíven és zöld szemüvegen keresztül.
Se jobbra, se balra
A kampány során, s azt követően is vissza-visszatérő, már-már axiómaszerű kijelentés, hogy klímavédelemmel nem lehet választásokat nyerni. Sőt, politikai elemzők rendre kijelentik, hogy a „vidékieket” nem érdeklik az olyan kérdések, mint a klímaváltozás. Ennek valószínűleg a fősodratú politikai kommunikáció jobbra tolódása is az oka, hiszen azon túl, hogy a kormánypártok deklaráltan jobboldali politikát folytattak, a közbeszédben „baloldalnak” nevezett ellenzéki konglomerátum politikai kommunikációja is egyre inkább a progresszív jobboldal ideológiai karakterjegyeit mutatta – úgy is, hogy politikai sokszínűségéből adódóan egyes pártok, illetve képviselőjelöltek nem ritkán ki-kilógtak ebből a kategóriából.
A kampány során tehát egyértelműen a „jobboldali érzelmű” választók megszólítása lett a cél. Erről a választói rétegről pedig láthatóan kialakultak a politikában furcsa sztereotípiák. „Zöld szemüvegen” keresztül nézve a fejleményeket – s persze erősen sarkítva a látottakat – úgy tűnt, hogy a politikusok, ha „jobboldali érzelmű” választópolgárra gondolnak, akkor az esetek többségében egy olyan vidéki ember képe rajzolódik ki, aki két lábbal a földön állva, józan paraszti ésszel ellenáll az olyan, „nyugati” ármányként kishazánkba beszűrődő alternatív, „újbalos” irányzatoknak, mint a zöldpolitika. Ennek ellenpontjaként a „baloldaliak” klímahisztis hippiként vannak ábrázolva, akik belvárosi romkocsmákban, Greta Thunberg arcképével ellátott kitűzőt viselve szidják a rendszert két rozéfröccs között, de elsírják magukat egy rib-eye steak láttán. Kicsit komolyabbra fordítva a szót: a kampány során egyre inkább erősödött bennünk, „zöldekben” az az érzés, hogy törekvéseinket egy perifériára szorult, komolytalanul idealista szubkultúrába akarják beskatulyázni, melyek a komolyan vehető nagypolitika számára csak a gazdasági növekedést akadályozó hóbortok. A környezet- és természetvédelem, de még olykor az energiaszektorra egyre erősebben ható klímapolitika is szükséges rosszá, a többséget, s különösen a vidéki társadalmat taszító, bár megkerülhetetlen témává silányodott.
Nehéz megítélni, hogy ez a szubjektíven érzékelt kép valójában mennyire nyomta rá a bélyegét a kampányban a zöld ügyek megítélésére, de ha a fentiekben részletezett erős általánosítások csak kis részben is befolyásolták a politikai kommunikációt, akkor ki kell jelenteni, hogy ez egy tévút. Sőt, tapasztalataink és kutatásaink objektív tényekkel alátámasztják, hogy a zöld ügyek megítélésében nyoma sincs a Budapest-„vidék” ellentétnek, s a „jobboldali érzelmű” honfitársaink épp úgy aggódnak a környezetükért, mint a „baloldaliak”. Megkockáztathatjuk, hogy ebben a témában is – mint nagyon sok másban – az egyszeri választópolgár döntése előtt leginkább csak a fejét vakarta, és a két oldal küzdelme láttán azon gondolkodott, hogy „a belgák hova álljanak”.
De akkor kik is valójában ezek a „zöldek”?
Talán a szubjektív általánosítások sorába illeszkedik, ha a „zöldek” jellemzését e blogposzt vállaltan elfogult szerzője adja meg, azonban a realitások és szubjektív megítélés határmezsgyéjén egyensúlyozva előbbi felé billegünk akkor, ha a WWF kutatásaiból és szakmai tapasztalatokból indulunk ki. Mindezek alapján mi, „zöldek” ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más: próbálunk boldogulni, perselybe gyűjtjük a száz – az infláció miatt manapság inkább a kétszáz – forintosokat, majd hónap végén az imigyen összespórolt vagyonkát rendre elverjük, csak éppen ezt csomagolásmentes üzletekben, termelői piacokon vagy bevásárlóközösségekben tesszük. Sőt, ha tehetjük, magunknak termeljük meg az élelmet. Felméréseink szerint határozottan többségben vannak köztünk a fiatal édesanyák, aki aggódnak a gyermekük jövőjéért. Próbálunk egészséges élelmiszereket vásárolni, igyekszünk elkerülni a peszticidek bomlástermékeivel szennyezett, műtrágyával „felpumpált”, kevéssé ízletes zöldségeket, de előnyben részesítjük a helyi kistermelőktől származó finomságokat. Szelektíven gyűjtjük a szemetet és fontos számunkra a magyar táj jövője. Nagyra értékeljük a természetben töltött időt, többségünk bizonyos szempontból lokálpatrióta, érzelmileg erősen kötődünk egy-egy tájhoz, kedvenc kirándulóhelyünkhöz. Akár panelházak tapétázott félszobáiban bóbiskolunk, akár kádárkockák salakblokkjai mögött merengünk, akár vályogfalú parasztház tornácán mélázgatunk, egyaránt nyomasztanak minket a hétköznapi élet problémái. Mi is félünk attól, hogy télen nem lesz fűtés, hogy megfázik a gyermekünk, a nagyszülőnk, vagy hogy 15 °C alá állítva a termosztátot bepenészednek a falaink. Csak éppen sokszor valóban a szorongásig aggódunk a klímaváltozás miatt, ezért fontos számunkra, hogy milyen politikai eszközökkel avatkoznak be az energiaellátásunkba, s hogy milyen térség- és településfejlesztési program határozza meg épített és természetes környezetünk képét. Elképzelt jó(l)létünk fenntarthatósága nagy fejtörést okoz nekünk. Ezzel együtt nyomasztóan nehezedik ránk, hogy tudjuk, egyéni törekvéseink a környezetünk megóvása érdekében mit sem számítanak a nagyvállalatok elképesztő szennyezésével vagy a világ leginkább jómódú 10%-ának pazarlásával szemben. Mégis megtesszük, ami tőlünk telik, egy elképzelt, jobb világ, fenntartható jövőbeni jóllét érdekében cselekszünk – főként ebben érhető tetten az idealizmusunk.
Ilyenek vagyunk mi zöldek, s aki a fenti felsorolásból akár csak néhány pontban magára ismert – remélhetőleg így van ezzel az olvasók többsége –, az máris elmondhatja magáról, hogy érdeklődik a zöldpolitika iránt, s róla elmondható, hogy zöldpolitikai üzenetekkel igenis megszólítható lett volna a kampányban.
Céltalanság, jövőképtelenség
Jól tudjuk persze, hogy a nép szavazatát nem a mi zöld politikai üzeneteink fogják alapjaiban befolyásolni, de nem értünk egyet azzal, hogy a magyar választók többsége – végzettségtől, oldaltól, és lakókörnyezetétől függetlenül – bezárható a „megélhetési szavazó” skatulyába. Súlyos tévedés a létbizonytalanságtól szorongó tömegekről levonni azt a következtetést, hogy ezeket az embereket nem érdekli más, csak a saját pillanatnyi hasznuk, anyagi biztonságuk. Tény, hogy szakpolitikai rétegtémákkal nem lehet választásokat nyerni, s mi is tisztában vagyunk vele, hogy a folyton tiltó környezet- és természetvédelem, na meg a beláthatatlan távlatokat feszegető éghajlatpolitika terén nehéz igazán populáris üzeneteket megfogalmazni, ugyanakkor úgy érezzük, a politikai kommunikációból – pártállástól függetlenül – rendre ki van spórolva az a munka, ami a laikusok szükségleteire reflektálva, emberközpontúan mutatja be a zöldpolitikai törekvések hasznát.
Mindezt igen megnehezíti az a – nem csak – hazai politikában megfigyelhető probléma, hogy a kommunikációban keverednek a politikai célok az azok elérését szolgáló eszközökkel. Például a kifejezetten mezőgazdaságból élő vidékieket megszólító – s mindkét oldal politikai kommunikációjában szereplő – kampányüzenet az agráriumból élők támogatása vagy az öntözésfejlesztés, de jóval kevesebb szó esik arról, hogy – a rövid távú anyagi hasznok mellett – milyen célokat szolgálnak az ilyen eszközök, s még inkább, milyen jövőképet vetítenek előre. Mindaddig, amíg ezek az üzenetek nem illeszthetők egy, a lakosság által is értelmezhető jövőképbe, s nem értelmezhetők e jövőkép elérését szolgáló célokként, a választók bizonytalonokká és bizalmatlanokká válhatnak. Jó környezetpolitika pedig nincs határozott jövőkép nélkül, de elmondható ez a vidékpolitikára, energiapolitikára és számos más szektor szakpolitikájára is.
Mik a jó célok?
Maradva a környezetpolitikánál, érdemes kiindulni abból, hogy a választók rendszerint arra a politikai közösségre szavaznak, akiktől „jobb életet” remélnek, így joggal gondolhatjuk, hogy a választópolgárok voksukat arra a pártra adják le, amelyek törekvései a legközelebb állnak az egyén „jó élet” értelmezéséhez. Ilyenből természetesen annyiféle van, ahányféle ember létezik, ugyanakkor a „jó élet” definíciójának vannak kikerülhetetlen elemei is, mint például az egészség, a biztonság, de ilyen lehet a többség számára például a közösséghez tartozás is – jelentse ez akár a családot, akár a barátokat, vagy társadalmi szervezeteket, munkahelyi közösséget stb.
Véleményünk szerint tehát le kellene fektetni a versengő politikai közösségeknek a saját „jó élet” értelmezésük alappilléreit, és ezeket, mint elérendő célokat kellene megjelölni. A célok elérését szolgáló eszközök már szakpolitikai kérdések, melyek nem feltétlenül értelmezhetőek jól egy választópolgár számára. Így száműzhetők a sokaknak érdektelen szakpolitikai mantrák a fősodratú politikai kommunikációból – persze a pártok programjaiban ezeknek is ott van a helyük, s figyelemreméltó programelemeket találhatunk a ’22-es választáson induló közösségek anyagaiban is –, de ezzel együtt jó lenne, ha a kampányban helyet kaphatnának valódi, világosan értelmezhető politikai célok, s a választók előtt körvonalazódna a politikai közösségek által ajánlott jövőkép is.
Jövőképünk három alappillére
És hogy e gondolatsor végén „mi, zöldek” milyen célokat is fogalmaznánk meg? Hosszú szakpolitikai programot tudnánk írni, de ahelyett, hogy unalmas százoldalas fejtegetésekbe kezdenénk, itt csak három alappillért rögzítünk, melyek véleményünk szerint meghatározók lesznek Magyarország jövőbeni sorsát illetően, s melyek minden magyar állampolgárt érintenek.
Mindenekelőtt véleményünk szerint az egészséges környezet biztosítása a legfontosabb cél. Az egészséges környezetben élő ember nem csak jobban érzi magát, de kevéssé terheli az egészségügyet, ellenállóbb a szervezete a járványok és más betegségek ellen, így kevesebbszer esik ki a munkából, s talán még családalapításra is szívesebben vállalkozik. Az egészséges környezet biztosításához elengedhetetlen eszköz többek között a biodiverzitás megőrzése, fejlesztése – ezáltal segítve és gyarapítva az ökoszisztéma-szolgáltatásokat, természeti erőforrásaink megújulóképességét –, a környezetbe juttatott méreganyagok, szennyezések csökkentése, termőtalajaink védelme stb. Az egészséges környezetben egészséges élelmiszer termelhető, de fontos, hogy a termelés ne rombolja a környezet állapotát.
Megkerülhetetlen cél a klímaváltozás mértékének és negatív következményeinek csökkentése. Az időjárási szélsőségeket, kiszámíthatatlan árvizeket, hosszú aszályokat vagy a téli fagyok és hótakaró eltűnésével járó nehézségeket kezelni kell, és a természeti rendszerek működésének támogatásával rengeteg kockázat csökkenthető. A klímaváltozás mértékének csökkentéséhez elsősorban az elfogyasztott energia mértékét kell csökkenteni. Ennek eszközeként az ezt szolgáló támogatások említhetők¸ úgymint az épületek energiahatékonyságának javítása mélyfelújítás támogatásával, a tömegközlekedés fejlesztése vagy akár az otthoni munkavégzés támogatása. A megújuló energiatermelésre való áttérés pedig nem csak az orosz gáztól vagy az ennek alternatívájaként emlegetett – bár jóval környezetszennyezőbb – cseppfolyósított palagáztól való függőségünket csökkenti, hanem hozzájárulna Magyarország energia-önrendelkezéséhez is. Mindez szintén a kiszámítható, stabil, biztonságos jövőképbe illeszkedik.
A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás elengedhetetlen eszköze a víz. Akár zöld szemüvegen át nézzük a jövőnket, akár az ipar vagy a mezőgazdaság oldaláról, akár minden ágazati érdektől független állampolgárként, érzékeljük, hogy a víz nemzetünk egyre apadó kincse. A körvonalazódó vízhiány új kihívás elé állítja a történelme során vízben dúskáló magyar társadalmat, ezért a jövőképünk kiemelt célja a vízrendszerek helyreállítása. Ennek eszköze pedig a vizeinkkel való fenntartható gazdálkodás megteremtése, melynek nem szabad kizárólag vízkivételen, vízhasználaton alapulnia. Bár a szomjazó termőföldek vízhiánya ideiglenesen pótolható öntözésfejlesztéssel, de ez semmi esetre sem tekinthető univerzális eszköznek. A turisztikailag frekventált tavak közvetlen vízpótlása pedig egyenesen tévút, pontosabban út a fenntarthatatlan vízpazarlás felé. Nem lenne szabad végtelen vízforrásként tekinteni folyóinkra vagy felesleges szúnyogtenyészhelyként ártereinkre, áradásokat növelő kockázati tényezőként ártéri erdőinkre. S tavaink kezelésekor is el kellene fogadni, hogy azok se nem víztározók, se nem feszített tükrű úszómedencék, legnagyobb részük legkevésbé sem alkalmas nagy tőkesúlyú vitorlások számára vagy rekord méretű pontyokban gazdag horgászparadicsomok kialakítására. Valódi megoldás csak a táji szintű vízgazdálkodás lehet. A felszíni és felszín alatti vizeket rendszerként kell kezelni, a természetes ökoszisztémákat és mezőgazdasági területeket, a települési vízkivételeket és szennyvízkezelést egyaránt a rendszer részeként kell kezelni. Minél több, minőségi vizet kell beszivárogtatni a talajba, miközben a vízelvezetéseket és felszín alatti vízkivételeket drasztikusan korlátozni kell. A hangsúlyt a talajban és felszín alatt tárolt víz megtartására, valamint az olyan időszakos víztöbbletek megőrzésére kellene áthelyezni, mint az árvizek és belvizek. A mesterséges vízpótlások akkor lennének hatékonyak és fenntarthatók, ha azokat ebből a víztöbbletből végeznénk, s figyelemmel lennénk a természetes vízrendszerekre. A vízgyűjtőkön beszivárgó víz előbb-utóbb megjelenik a felszíni vizekben – bár tény, hogy ez kevésbé látványos, mint a közvetlenül tóba szivattyúzott vízpótlás. Nem lehet eleget beszélni ennek a kérdésnek a fontosságáról, nagyon szomorú, hogy a választási kampány során alig esett szó a vízről…
Hatékony intézményrendszer nélkül nem megy
Remélhetőleg a fenti eszmefuttatásból is kirajzolódott, hogy a zöld politika mindannyiunk ügye, s még ha nem is fogalmaztuk meg magunknak világosan, a „jó élet” felfogásunk része az egészséges, biztonságos, fenntartható környezet kialakítása. A klímaváltozás és a biodiverzitás-csökkenés szomorú aktualitása olyannyira nyomasztóvá vált, hogy – ha kénytelen-kelletlen is, de – a következő négyéves politikai ciklus meghatározó kérdése lesz. A „jó élet” zöld oldalának elérését biztosító szakpolitika azonban megvalósíthatatlan hatékony és stabil intézményrendszer nélkül.
A stabil intézményrendszer alapját egy zöld minisztérium vagy hasonló hatáskörű szakmai és szervezeti irányítási jogkörökkel felruházott, önálló szerv felállítása képezheti. Arról ugyan szakmai körökben megoszlanak a vélemények, hogy a zöld intézményrendszer csúcsszerve minisztériumként vagy önálló szabályozószervként működne a leghatékonyabban, s azon is lehet vitatkozni, hogy egy ilyen intézmény számára mi lenne az optimális feladatkör – számos érv szól amellett, hogy nem is egy környezetvédelmi központú, hanem inkább egy fenntarthatósági tárcára lenne szükség, amely a környezet mellett a gazdaság és társadalom fenntarthatósági aspektusaival, továbbá mindezek összefüggéseivel is foglalkozik –, abban azonban jobbára egyetértés van, hogy kell egy olyan csúcsszerv, ami hatékony érdekérvényesítő képességgel rendelkezik mind a közigazgatási egyeztetések, mind a kormányzati döntések során. Hiába dolgoznak kiváló és elhivatott szakemberek például az agrártárcába integrált zöld államtitkárságon, ha már a belső szakmai egyeztetéseken alulmaradnak a nagyobb gazdasági súlyú ágazatokkal szemben, s így még azt sem lehet mondani, hogy a kormány politikai döntései gátolják a zöldebb jövő felé vezető utat – hiszen zöld minisztérium hiányában gyakran el sem jutnak a kormány elé a zöld szakmai javaslatok.
Kifejezetten káros és az államigazgatási munkavégzés hatékonyságát nagy mértékben rontja, hogy környezetvédelmi ügyekkel jelenleg három minisztérium – az Agrárminisztérium, az Innovációs és Technológiai Minisztérium, valamint a Belügyminisztérium – foglalkozik, ezektől részben szeparáltan működik a természetvédelem és a klímavédelem. A kormányhivatalokba integrált környezet- és természetvédelmi hatóságok érdekérvényesítő képességével kapcsolatban pedig még az Alkotmánybíróság is súlyos kifogásokat emelt – melyek orvoslása két éve várat magára.
Önmagunk és a jövő nemzedékek biztonsága a tét
Fontos lenne tehát, hogy az egyes politikai közösségek az emberek számára kiszámítható jövőképet mutassanak, s céljaikat, illetve az azok elérését szolgáló eszközöket e jövőképekbe integrálva mutassák be. A háború és járványhelyzet ugyan eltereli a figyelmet a környezeti problémákról, de a biztonságos és kiszámítható jövőképünkből nem hiányozhatnak a zöld gondolatok – máskülönben fenntarthatatlanná, valószerűtlenné válik ez a jövőkép. Sokan kapaszkodnak olyan ábrándokba, hogy a klímaváltozás és biodiverzitás-csökkenés problémáját majd a technológia megoldja, de ez a hozzáállás nem több, mint science fiction, önámítás, hisz gondoljunk csak bele: a már létező és kipróbált technológiával működő megújuló energiatermelésre sem tudunk átállni még évek alatt sem. Józan ésszel nem remélhetjük, hogy egy ismeretlen, az élőlények tömeges kihalását okozó problémahalmazt egyik napról a másikra technológiai fejlesztésekkel megoldunk. A valódi megoldásokat a természet évmilliók alatt kifejlesztette számunkra, csak észre kellene venni és használni kellene ezeket a megoldásokat.
A természeti rendszerek működésének támogatása fenntartható jövőnk záloga. Ennek szakszerű eszközeit részletesen kidolgozó, majd érvényesítő intézményrendszer felállítása e nagy cél mellett egy aprócska feladat. Reméljük, hogy az újonnan megválasztott politikai döntéshozók felmérik e kérdések fontosságát.