A Mezőgazdasági és Halászati Tanácsban 2022. szeptember 26-án vitáztak Ausztria nagyragadozókat érintő javaslatáról, melyet több tagország között Magyarország is támogatott. Ebben részben arra tettek javaslatot, hogy vizsgálják felül a nagyragadozók, elsősorban a szürke farkas és a barna medve állományainak megőrzését szolgáló európai uniós jogszabályi környezetet. Az osztrák javaslatban olyan állítások is szerepeltek, miszerint a hegyvidéki extenzív állattartás ellehetetlenülését a farkas és a medve okozza. Az Európai Bizottság a javaslattal nem értett egyet, mivel a nagyragadozókkal való együttélést segítő megelőzési és védekezési módszereket jelenleg is támogatja az EU, legvégső esetben pedig – a természetvédelmi szempontok szem előtt tartásával – az állományszabályozásra is lehetőség van. A téma azonban folyamatosan egyeztetések tárgyát képezi Európában. Várhatóan, legközelebb 2022. november 29-én a Berni Egyezmény Állandó Bizottsága fog tárgyalni éves ülésén arról a svájci javaslatról, mely a farkast a védett, de vadászható fajok függelékébe (III.) helyezné a jelenlegi fokozottan védett állatfajok függelékről (II.).

Ezek kapcsán szeretnénk most valamelyest körüljárni az állományszabályozást, mint módot a nagyragadozókkal való konfliktusok feloldására. Érdemes azonban először is egy kissé messzebbről indulni. A nagyragadozók szerepe funkcióikon át kiemelkedő az egyes ökoszisztémákban, természetes rendszereink nem teljesek nélkülük, a táplálékpiramis csúcsán elhelyezkedő fajok ugyanis hatással vannak más fajok állományának sűrűségére és viselkedésére, ami akár felülről lefelé közvetlenül és közvetetten kihathat a teljes táplálékláncra¹.

Élőhelyeiken közvetlenül szabályozhatják például az olyan nagytestű patás vadfajok állományait, mint a gímszarvas ²,a vaddisznó, az őz² vagy a muflon. Puszta jelenlétükkel is félelmet kelthetnek prédafajaikban befolyásolva azok területhasználatát és viselkedését (ez az ún. „landscape of fear” hatás)³, mely így azt eredményezheti, hogy egyes területeket, élőhelyfoltokat ezek a patás vadfajok kevésbé használnak, elkerülnek, vagy akár azt is, hogy éberebbnek kell lenniük a rájuk veselkedő ragadozók jelentette veszély miatt, így veszítve a táplálkozásra fordítható idejükből és energiájukból. Közvetett módon így pedig magára az élőhelyre, annak növényzetére is gyakorolhatnak hatást, mely helyenként jobban, sokkal változatosabban újulhat meg, kikerülve a növényevők jelentette nyomás alól.

Annak ellenére, hogy sok esetben a patás vadfajok és a nagyragadozók közti kapcsolat áll a középpontban, nem csak rajtuk keresztül fejthetnek ki jelentős hatásokat az ökoszisztémákban. Csúcsragadozók lévén ugyanis hatással lehetnek a közepes méretű ragadozókra (mezopredátor) is (pl. vörös róka vagy prérifarkas). Bár sokan azt feltételezhetik, hogy a közepes méretű ragadozók a nagyragadozók hiányában egyszerűen azok helyébe lépve csúcsszerepet tölthetnek be, az eddigi kutatások szerint a valóság azonban az, hogy nem képesek ellátni ugyanazokat funkciókat egy természetes rendszerben. Nagyragadozók hiányában ellenben a mezopredátor-állományok gyakran akár robbanásszerűen megnövekedhetnek, nagyobb nyomást jelentve prédafajaikra nézve, ezáltal megváltoztatva azok állományait, és így akár a biodiverzitás szempontjából is kedvezőtlen változásokat hozhatnak magukkal ^4,5.

Összességében a nagyragadozók jelenléte jellemzően magasabb biodiverzitást, jobban funkcionáló ökoszisztémákat jelent. Sok esetben persze ezeknek a hatásoknak az ereje vagy megléte erőteljesen körülmény- és környezetfüggő⁶. Az azonban nem véletlen, hogy a nagyragadozókat gyakran alkalmazzák ún. esernyő- vagy zászlóshajó fajokként, hisz karizmatikusak, a szélesebb társadalom számára vonzóak, szerepeltetésükkel könnyebb a figyelemfelhívás egy-egy természetvédelmi ügy esetén, megőrzésükkel pedig a teljes élőhely számára védelmet biztosíthatnak⁷.

Ha ennyi, számunkra pozitívnak vélt tulajdonságuk van, akkor mégis mi a probléma, ami miatt egyre gyakrabban szerepelnek a hírekben?

Európa nagyragadozói nem véletlenül szorultak vissza kontinensszerte korábban. Ez elsősorban a tájhasználatnak, az intenzívebbé váló mezőgazdálkodásnak és az ezzel együtt járó élőhelyátalakító hatásának, az élőhelyek feldarabolódásának, valamint a ragadozókkal szembeni évszázadokon át folyó üldöztetésnek volt köszönhető. Populációik azonban a XX. század második felére a megerősödő természetvédelmi törekvéseknek, az ökológiai és a szocio-ökonómiai változásoknak – mint az erdősültség és a patásvadfajok növekedése, illetve az extenzív állattartás visszaszorulása – köszönhetően növekedésnek indulhattak⁸. Ezeknek köszönhetően sokfelé ismét megjelentek, spontán módon visszatelepültek, állományaik helyenként növekedni kezdtek, stabillá váltak. Persze akadnak olyan területek (pl. a spanyolországi Sierra Morena) is, ahol e változások ellenére is csökkent az állományuk. Ez viszont egyben azt is jelentette, hogy egyre több olyan területet vettek használtba a nagyragadozók, ahol a domináns faj most már az ember⁹. Sokfelé felbukkantak korábbi, történelmi elterjedési területeiken, ahol generációkkal korábban észlelték őket utoljára, és az emberek már elszoktak jelenlétüktől¹⁰. Ez pedig nyilvánvalóan kihívás elé állítja elsősorban az extenzív módon gazdálkodó haszonállattartókat, legyen az akár szemléletmódbeli, akár gazdasági. Ezt megerősítve egy nemrégiben megjelent tanulmány szerint a nagyragadozókkal kapcsolatos lehetséges konfliktusok között a haszonállatok elejtése messze a leggyakoribb kiváltóok volt¹¹. Nem meglepő, hogy az érintett csoportok intézkedéseket várnak helyzetük könnyítésére a döntéshozók részéről.

Az ilyen jellegű ember-vadvilág konfliktusok esetén gyakran merülhet fel az állományszabályzás, mint kézenfekvő megoldás. Fontos azonban megjegyezni, hogy az ember-vadvilág konfliktusok sok esetben valójában ember-ember konfliktusok. Míg egyesek örülnek visszatértüknek – akár a bevezető során említett okok miatt –, addig vannak, akik inkább távol tartanák saját környezetüktől ezeket a fokozottan védett állatokat¹². Hiszen zsákmányolásukkal gazdasági kárt okozhatnak, vagy akár az emberre is veszélyesnek gondolhatják őket¹³. De nagyban befolyásolja az egyes emberek hozzáállását a térség mindenkori nagyragadozó-állományainak nagysága is, mivel gyakran minél nagyobb ez a szám, annál kedvezőtlenebbé válik ezeknek a fajoknak a megítélése¹². Mindez rávilágít napjaink természetvédelmének egyik legfontosabb és legújabb, Európát különösen érintő kihívására, mégpedig ezeknek a konfliktusoknak a feloldására¹⁴. Ugyanis, ha ezt nem kezelik, akkor a nagyragadozókkal szembeni negatív hozzáállás növelheti az illegális elejtések számát, akadályozva állományaik hosszútávú megőrzését^15,16. A konfliktusok azonban nem pusztán az állománynagyságból adódnak, ezért kezelésüknek is komplexen gazdasági, társadalmi és lélektani folyamatokat is figyelembe kell venniük.

A nagyragadozókkal kapcsolatos ember-vadvilág konfliktus kezelésének lehetséges eszközei egyrészt a kármentesítés, melyet két nagyobb csoportra tudunk bontani, a preventív és a reaktív megoldásokra, másrészt a kompenzáció.^11,17.

A reaktív eszközök része a nagyragadozók elejtésével kapcsolatos – szakkifejezéssel élve letális – megoldások alkalmazása is. Ennek szintén több változta lehetséges, történhet lokális állományszabályozás útján vagy a problémás egyedek eltávolításával az állományból. Ez utóbbit azonban bonyolítja, hogy gyakran nehéz ezeknek az egyedeknek a pontos beazonosítása és felkutatása. Míg az állományszabályozás hagyományosan a leggyakrabban alkalmazott eszköz, hatásossága a konfliktus feloldására azonban több szempontból is megkérdőjelezhető.

Az eddigi kutatások és tapasztalatok szerint ugyanis ezeknek a módszereknek a hatékonysága nem minden eseteben kielégítő akár a károkozások csökkentésében sem. Jellemző, hogy habár rövid ideig mérsékelhetik a haszonállatokban ejtett károk gyakoriságát, gyakorta ez a hatás leginkább csak lokális és rövid ideig tart. Más kutatások, mint például egy norvég, hiúzokkal kapcsolatos tanulmány gyakorlati szempontból is csak minimálisnak találta az állományszabályozás hatását a károk mértékének mérséklését illetően¹⁸. Az elejtések az állatok létszámán túl közvetetten másképp is hatással lehetnek a nagyragadozókra. Megzavarhatja többek között a területen élő populációk kialakult szociális rendszerét, felborítva a környék dominanciaviszonyait az egyes egyedek elvesztésén keresztül. Farkasok esetében ez például a falkák felbomlásával járhat, mely akár még növelheti is a gazdáknak okozott károkat. Egy olasz kutatás például úgy találta, hogy a falkáról leváló, kóborló egyedek gyakrabban ejtettek el haszonállatokat¹⁹. Ezen felül megszaporodhatnak az utódgyilkosságok, vagy akár kompenzációs utódszámnöveléssel is reagálhatnak, mely ismét csak a haszonállatok elejtésének gyakoribbá válásával járhat. A „gazdátlanul” maradt, vagy épp a meggyengült falkák által védett területeken pedig felgyorsulhat és intenzívebbé válhat az új egyedek beáramlása más szomszédos területekről^19–22. Ezek a hatások sem a gazdálkodók, sem pedig a természetvédelmi törekvések szempontjából nem ideálisak. A hosszú távú kárcsökkentéshez viszont folyamatosan kellene az állományszabályozást végezni, mely gyakran egyrészt meglehetősen költséges, másrészt a társadalmi megítélése sem kedvező ezeknek a beavatkozásoknak^11,23,24. Ezek alapján talán kevéssé meglepő egy nemrég megjelent kutatás eredménye, mely 525 forrást feldolgozva arra jutott, hogy az egyedek elejtésével járó módszerek alkalmazása a nagyragadozókkal kapcsolatos ember-vadvilág konfliktusok feloldásában, hogy azok nem igazán hatékonyak erre a célra, sőt esetenként épp, hogy károsak¹¹. Ugyanez a kutatás viszont a preventív, vagyis nagyragadozó egyedek számára nem végzetes módszereket kedvezőnek ítélte, azon belül is kifejezetten az ún. „zootechnikai” eszközök alkalmazását, mint az őrző-védő állatok, a kerítések és a rémzsinórok (pl. „fladry”) használatát a konfliktusok kezelésében¹¹.

Ezeket a preventív módszereket viszont ritkábban alkalmazzák, melynek több oka is lehet. Ezek is lehetnek idő-, energia-, de akár költségigényesek is, illetve gyakran az elmérgesedett helyzetben a károkozó állatok elejtése hatásosabbnak tűnhet az érintett érdekcsoportok szemében. Előnyük viszont, hogy nem jár a nagyragadozók elejtésével, miközben képesek hatékonyan csökkenteni a károkat. A villanypásztorok hatásosak abban, hogy a nagyragadozókat kizárjuk a legelőkről, azonban az sem mindegy, hogy pontosan milyen technikai paraméterei vannak a berendezésnek. A nagyragadozók ellen legalább 5-6 soros, nagy szakítószilárdságú drótból kialakított, 4-7 ezer voltos feszültséggel rendelkező villanypásztorokat szükséges telepíteni, melynek legalacsonyabb sora maximum 20 cm magasan van a talaj szintjétől, míg a kerítés maga legalább 100-120 cm magas. Egy nagyobb legelő körbekerítése esetén ez nyilvánvalóan jelentős költségeket vonhat maga után, illetve az egyszeri telepítést követően folyamatosan biztosítani kell a működéshez szükséges áramot (pl. napelem segítségével), valamint rendszeresen ellenőrizni kell az esetlegesen keletkező sérüléseket. További probléma, hogy bizonyos földrajzi körülmények mellett felállításuk szinte lehetetlen²⁵.

Az egyik leghatásosabb konfliktuskezelő eszköz talán az őrzőállatok alkalmazása, melyet Európában általában a kutyák jelentenek (pl. kuvasz, komondor stb.), míg máshol szamarakat vagy alpakákat is tarthatnak ugyanilyen célból a legelőkön. Előnyük, hogy viszonylag mobilisak és nagy területet képesek lefedni, csökkenthetik az állatok ellenőrzésére fordított időt. Viszont természetesen az állatok alkalmazása is költségekkel jár. Egyrészt a kutyát be kell szereznie a gazdálkodónak, melyben akár segíthetnek a különféle civil kezdeményezések is, mint hazánkban a Kuvasz-Őr Program, másrészt a kutyát etetni kell és rendszeres állatorvosi ellátásban részesíteni. És bár ösztönösen védeni igyekeznek a haszonállatokat, a megfelelő kiképzés szükséges a gazda részéről. Használatukból problémák is adódhatnak, mint a legelők környékén kirándulók megtámadása, de akár az őrzött állatokban is okozhatnak kárt^26,27.

Ezeken túl még hatásos preventív megoldások lehetnek a zárt éjszakázóhelyek kialakítása, az aktív nappali és éjjeli őrzés vagy a rémzsinór használta. De általánosan elmondható, hogy a leghatékonyabbak akkor voltak ezek a módszerek, mikor egyszerre több ilyen preventív eszközt is bevetettek^11,23.

Ezek fényében a WWF Magyarország is elsősorban az ilyen jellegű preventív megoldások alkalmazását támogatja hazánk területén, mely során a nagyragadozók állattartásban okozott károk elleni védelmet nyújtó prevenciós eszközök további támogatását szorgalmazzuk. Ezen felül szükség lenne arra is, hogy a gazdálkodóknak – a kármegelőzési módszerek alkalmazása ellenére – keletkezett kárát lehetőség legyen megtéríteni idehaza is. Az ezekről szóló diskurzus éppen aktuális, hiszen jelenleg is zajlik a Közös Agrárpolitika (KAP) támogatási rendszerének megújítása, mely jó lehetőséget kínálhatna arra, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak a gazdák ilyen jellegű kiadásainak és veszteségeinek finanszírozására.

Magyarországon a nagyragadozók csupán az Északi-középhegység területén élnek, a probléma tehát igen kis számú gazdálkodót érint, a KAP támogatási rendszerében a nagyragadozó-problémával érintett gazdák prevenciós-kompenzációs beruházásainak ellentételezése elenyésző összeg lenne, az érintettek számára azonban egy ilyen támogatás óriási segítséget jelentene.

Emellett fontos azonban megjegyezni, hogy a nagyragadozókkal való együttéléshez ezek mindössze eszközök, amelyek bár alapvetőek, de nem váltják ki az érdekcsoportok közötti kapcsolatteremtést és a párbeszéd fenntartását. Ezen dolgozik jelenleg is a WWF Magyarország, és ezt erősítették meg korábbi tapasztalataink is, mint a 2017 és 2022 közt zajló EuroLargeCarnivores LIFE projekt. A projekt célja az volt, hogy párbeszédet alakítson ki a különböző csoportok (vadgazdálkodók, állattartók, erdészek, természetvédelmi szakemberek, helyi lakosok stb.) között, akiket ezek a fajok jelenlétükkel érinthetnek. A párbeszéd során az érintett csoportok tagjai információkat gyűjthetnek és oszthatnak meg egymással az emberek és a nagyragadozók együttélésével kapcsolatosan. Így pedig a társadalmi, gazdasági és ökológiai kihívásokra irányuló megközelítések széleskörben elérhetővé válnak. Nagyragadozóink nélkül nem teljesek a természeti rendszereink, a táplálékpiramis csúcsán található fajoknak ugyanis vitathatatlan és kiemelkedő szerepük van az ökoszisztémákban. A technikai megoldásokon (pl. prevenciós és kompenzációs rendszerek) kívül ugyanis rendkívül fontos (ha nem fontosabb!), hogy a konfliktusban szereplő csoportok egymáshoz történő hozzáállása elfogadóbb legyen. Ez garantálja ugyanis a közös hosszú távú munkát, amelynek önmagába véve is konfliktuscsökkentő hatása lehet a szereplők között.

Ha többet szeretnél megtudni a farkasokkal történő konfliktusmentesebb együttélés lehetőségeiről, akkor keresd a kiadványunkat: https://wwf.hu/letoltes/egyeb-wwf-kiadvanyok/ISSUU144/

Borítókép – fotó: Staffan Widstrand / WWF

Felhasznált szakirodalom:

1.         Ripple WJ, Beschta RL. Trophic cascades in Yellowstone: The first 15 years after wolf reintroduction. Biol Conserv. 2012;145(1):205-213. doi:10.1016/J.BIOCON.2011.11.005

2.         Okarma H. The trophic ecology of wolves and their predatory role in ungulate communities of forest ecosystems in Europe. Acta Theriol (Warsz). 1995;40:335-386. doi:10.4098/AT.arch.95-35

3.         Kuijper DPJ, de Kleine C, Churski M, van Hooft P, Bubnicki J, Jedrzejewska B. Landscape of fear in Europe: Wolves affect spatial patterns of ungulate browsing in Bialowieża Primeval Forest, Poland. Ecography. 2013;36(12):1263-1275. doi:10.1111/j.1600-0587.2013.00266.x

4.         Ritchie EG, Johnson CN. Predator interactions, mesopredator release and biodiversity conservation. Ecol Lett. 2009;12(9):982-998. doi:10.1111/J.1461-0248.2009.01347.X

5.         Wallach AD, Izhaki I, Toms JD, Ripple WJ, Shanas U. What is an apex predator? Oikos. 2015;124(11):1453-1461. doi:10.1111/oik.01977

6.         Allen BL, Allen LR, Andrén H, et al. Can we save large carnivores without losing large carnivore science? Food Webs. 2017;12:64-75. doi:10.1016/J.FOOWEB.2017.02.008

7.         Sergio F, Newton I, Marchesi L, Pedrini P. Ecologically justified charisma: preservation of top predators delivers biodiversity conservation. Journal of Applied Ecology. 2006;43(6):1049-1055. doi:10.1111/J.1365-2664.2006.01218.X

8.         Kuijper DPJ, Churski M, Trouwborst A, et al. Keep the wolf from the door: How to conserve wolves in Europe’s human-dominated landscapes? Biol Conserv. 2019;235:102-111. doi:10.1016/J.BIOCON.2019.04.004

9.         Chapron G, Kaczensky P, Linnell JDC, et al. Recovery of large carnivores in Europe’s modern human-dominated landscapes. Science (1979). 2014;346(6216):1517-1519. doi:10.1126/science.1257553

10.       Linnell JDC. From Conflict to Coexistence? Insights from Multi-Disciplinary Research into the Relationships between People, Large Carnivores and Institutions. From Conflict to Coexistence: Insights from Multi-Disciplinary Research into the Relationships between People, Large Carnivores and Institutions.; 2013. Accessed October 7, 2022. https://ec.europa.eu/environment/nature/conservation/species/carnivores/pdf/task_4_conflict_coexistence.pdf

11.       Lorand C, Robert A, Gastineau A, Mihoub JB, Bessa-Gomes C. Effectiveness of interventions for managing human-large carnivore conflicts worldwide: Scare them off, don’t remove them. Science of The Total Environment. 2022;838:156195. doi:10.1016/J.SCITOTENV.2022.156195

12.       Dressel S, Sandström C, Ericsson G. A meta-analysis of studies on attitudes toward bears and wolves across Europe 1976–2012. Conservation Biology. 2015;29(2):565-574. doi:10.1111/COBI.12420

13.       Nyhus PJ. Human-Wildlife Conflict and Coexistence. Published online 2016. doi:10.1146/annurev-environ-110615-085634

14.       Dickman AJ, Amy Dickman CJ. Complexities of conflict: the importance of considering social factors for effectively resolving human–wildlife conflict. Anim Conserv. 2010;13(5):458-466. doi:10.1111/J.1469-1795.2010.00368.X

15.       Liberg O, Chapron G, Wabakken P, Pedersen HC, Thompson Hobbs N, Sand H. Shoot, shovel and shut up: cryptic poaching slows restoration of a large carnivore in Europe. Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences. 2012;279(1730):910-915. doi:10.1098/RSPB.2011.1275

16.       Červený J, Krojerová-Prokešová J, Kušta T, Koubek P. The change in the attitudes of Czech hunters towards Eurasian lynx: Is poaching restricting lynx population growth? J Nat Conserv. 2019;47:28-37. doi:10.1016/J.JNC.2018.11.002

17.       Bautista C, Revilla E, Naves J, et al. Large carnivore damage in Europe: Analysis of compensation and prevention programs. Biol Conserv. 2019;235:308-316. doi:10.1016/J.BIOCON.2019.04.019

18.       HERFINDAL I, LINNELL JDC, MOA PF, ODDEN J, AUSTMO LB, ANDERSEN R. DOES RECREATIONAL HUNTING OF LYNX REDUCE DEPREDATION LOSSES OF DOMESTIC SHEEP? https://doi.org/102193/0022-541X(2005)069[1034:DRHOLR]20CO;2. 2005;69(3):1034-1042. doi:10.2193/0022-541X(2005)069

19.       Imbert C, Caniglia R, Fabbri E, et al. Why do wolves eat livestock?: Factors influencing wolf diet in northern Italy. Biol Conserv. 2016;195:156-168. doi:10.1016/J.BIOCON.2016.01.003

20.       Wielgus RB, Peebles KA. Effects of Wolf Mortality on Livestock Depredations. PLoS One. 2014;9(12):e113505. doi:10.1371/JOURNAL.PONE.0113505

21.       Frank SC, Ordiz A, Gosselin J, et al. Indirect effects of bear hunting: a review from Scandinavia. https://doi.org/102192/URSU-D-16-000281. 2017;28(2):150-164. doi:10.2192/URSU-D-16-00028.1

22.       Borg BL, Brainerd SM, Meier TJ, Prugh LR. Impacts of breeder loss on social structure, reproduction and population growth in a social canid. Journal of Animal Ecology. 2015;84(1):177-187. doi:10.1111/1365-2656.12256

23.       Moreira-Arce D, Ugarte CS, Zorondo-Rodríguez F, Simonetti JA. Management Tools to Reduce Carnivore-Livestock Conflicts: Current Gap and Future Challenges. Rangel Ecol Manag. 2018;71(3):389-394. doi:10.1016/J.RAMA.2018.02.005

24.       Darimont CT, Hall H, Eckert L, et al. Large carnivore hunting and the social license to hunt. Conservation Biology. 2021;35(4):1111-1119. doi:10.1111/COBI.13657

25.       Linnell JDC, Odden J, Mertens A. Mitigation methods for conflicts associated with carnivore depredation on livestock. Carnivore Ecology and Conservation. Published online December 18, 2012:314-332. doi:10.1093/ACPROF:OSO/9780199558520.003.0014

26.       Urbigkit C, Urbigkit J. A review: the use of livestock protection dogs in association with large carnivores in the rocky mountains. Sheep & Goat Research Journal. 2010;25:1-8.

27.       Smith ME, Linnell JDC, Odden J, Swenson JE. Review of Methods to Reduce Livestock Depradation: I. Guardian Animals. http://dx.doi.org/101080/090647000750069476. 2010;50(4):279-290. doi:10.1080/090647000750069476

Euro Large Carnivores farkas nagyragadozó Sütő Dávid természetvédelem WWF WWF Magyarország