Szerzők:
Sütő Dávid, a WWF Magyarország Nagyragadozók programjának vezetője
Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője
Múlt héten megerősítette a Nemzeti Nyomozó Iroda, hogy eljárás folyik a hazánkba érkezett M237 jelű farkas elejtése kapcsán. Az esettel azóta számos helyen foglalkoztak és több álhír is kering róla. Amit biztosan tudunk, hogy M237 Graubünden kantonban, Svájcban, a vadonban született, felmenői szintén vad egyedek voltak, melyek sohasem éltek fogságban, tehát a kóborló farkas ismert genetikai háttérrel rendelkezett. 2022 márciusában az állatot a svájci hatóságok befogták és GPS nyakörvvel látták el. M237 ezután a falkájából kiválva 2022 júliusában kelet felé indult és több országon keresztül idén az országunkba érkezett, ezzel együtt pedig európai rekorderré vált több, mint 1900 km megtétele után. Nem sokkal Magyarországra érkezése után viszont – annak ellenére, hogy kiemelt szakmai és sajtófigyelmet kapott – M237 az Északi-középhegységben elpusztult. Az eset ráirányítja a figyelmet számos, a nagyragadozókat és a természeti bűncselekményeket érintő problémára.
Bár az 1980-as években a nagyragadozókat kihaltnak tekintették Magyarországon feltételezhető, hogy igazából soha nem tűntek el teljesen. A XXI. század elejétől kezdődően ahogy Európa más részein, úgy hazánkban is egyre gyakoribbá váltak, köszönhetően az előző évszázad második felére bekövetkezett ökológiai és a szocio-ökonómiai változásoknak, valamint a természetvédelmi törekvéseknek. Korábbi eltűnésük azonban nem a véletlen műve volt: az ember a történelem során a világon szinte az összes nagyragadozó fajt üldözte valamilyen mértékben. Ennek hatására pedig jelentősen le is csökkentek állományaik. Európa közepéről az őshonos nagyragadozó fajok szinte teljesen kiszorultak, mindössze az északi országokban, az Ibériai-félszigeten, a Kárpátokban és a Balkánon tudtak fennmaradni populációik. Az utóbbi 20-30 évben viszont állományaik lassan növekedésnek indultak, és ma már kb. 19 000 szürke farkas, 17 000 barnamedve és 9 000 hiúz élhet kontinensünkön. Míg hazánkban elsősorban az Északi-középhegységben fordulnak elő, ahol legfeljebb 60-70 szürke farkas, változó számú, kb. 1-5 barnamedve és nagyjából 20 hiúz élhet.
A nagyragadozókat Európa-szerte jelenleg is számos nemzeti és nemzetközi egyezmény, szabályozás védi (EU Élőhelyvédelmi Irányelv, a Berni Egyezmény, CITES), ennek ellenére ezeknek a fajoknak az illegális elejtése továbbra is széles körű probléma. Ennek hatásai pedig messzemenők lehetnek, hiszen a történelmi elterjedésüktől, állománynagyságuktól még mindig messze elmaradó populációk növekedését gátolhatják. Sőt, bizonyos esetekben akár olyan drasztikusan is hathat egy-egy állományra, hogy akár lokális kihalásukat is okozhatja, ahogy tette ezt az osztrák alpesi medvepopulációval nem is oly régen, a 2010-es évek közepén vagy akár a spanyol Sierra Morenia-i farkaspopuláció esetében, melyet nagyjából 5 éve nyilvánítottak kihaltnak a szakértők. Az evolúciós szempontból ezek a nagytestű fajok nem alkalmazkodtak a magasfokú felnőttkori mortalitáshoz, amelyet az illegális elejtések jelenthetnek. Ha kihalást minden esetben nem is, de kedvezőtlen hatást gyakorolhatnak az érintett állományok egyedeinek viselkedésére, a szociális rendszereik instabilitásához, utódgyilkosságokhoz és a területhasználat mintázatának megváltozásához vezethetnek. Mindezeknek pedig a nagyragadozó fajok által nyújtott ökoszisztéma-szolgáltatások, végső soron pedig a teljes ökoszisztéma láthatja kárát.
A különféle ragadozófajok illegális elejtésével szembeni fellépés tehát különösen fontos a fajok megőrzése és a körülöttünk lévő ökoszisztémák egészségének megőrzése szempontjából. Azonban ezeknek az eseteknek felderítése egyben rendkívül nehéz feladat is. Ezek a természet elleni bűncselekmények ugyanis gyakran rejtve maradnak, így viszonylag kevés kutatási anyag születik a témában, éppen ezért nehéz pontosan megértenünk ezek okait és hatásait. Érdekes módon felderítésük kapcsán viszont az egyik legmegbízhatóbb módszer az egyes egyedek nyomkövetése, ahogyan azt az M237-es egyed kapcsán is tették. Az állatokra helyezett jeladók ugyanis rendkívül megbízhatók, így egy jeladó működésének megszűnése nagy valószínűséggel utal az állat emberi eredetű pusztulására. A bűnelkövetők sok esetben ezektől a jeladóktól igyekeznek minél gyorsabban megszabadulni vagy elpusztítani azokat. Így ha jogilag sok esetben nem is bizonyíthatók ezek az esetek, a kutatók számára szomorú, de hasznos információval szolgálhatnak.
Magyarországon a farkas fokozottan védett faj, pénzben kifejezett értéke 250 000 Ft, ezen felül európai uniós oltalomban is részesül, ún. közösségi jelentőségű faj, melynek megóvása érdekében a Natura 2000 hálózatba tartozó különleges természetmegőrzési területeket kell kijelölni. Hazánkban egy fokozottan védett faj elpusztítását a Büntető Törvénykönyv (Btk.) három évig terjedő szabadságvesztéssel szankcionálja, a védett és fokozottan védett gerinces állatok elejtésére irányuló tevékenységet pedig orvvadászatnak minősíti. Ezen kívül, a büntetőeljárástól függetlenül az elkövető közigazgatási felelősségre vonásban részesülhet, mivel a természet védelméről szóló törvény és annak végrehajtási rendeletei természetvédelmi bírság kiszabását állapítják meg a fokozottan védett faj elpusztításáért. A bírság mértékét a természetvédelmi hatóság határozza meg, amely számos tényezőtől függ, de általánosságban elmondható, hogy a farkas elpusztítása esetében a milliós nagyságrendet is elérheti a tényleges szankció összege (tehát általában nem önmagában a pénzben kifejezett érték jelenti a bírság összegét).
Vagyis elviekben szigorú felelősségre vonásra számíthat egy farkast elejtő orvvadász, mégis sokan szkeptikusak ezzel kapcsolatban, még petíció is indult annak érdekében, hogy a bíróság letöltendő szabadságvesztéssel sújtsa az elkövetőt. Kérdés, hogy jogos-e a szkepticizmus és valóban ez-e a megoldás?
Bár M237 ügyében kevés információ áll rendelkezésre, az már tudható, hogy az illegális elejtést büntetőeljárás keretében vizsgálják, ezért az alábbiakban csak a büntetőügyre koncentrálunk.
Jelenleg nyomozás folyik, melynek keretében felderítik a bűncselekményt, illetve az elkövető személyét, beszerzik és vizsgálják a bizonyítási eszközöket. Ez egy nagyon fontos, de egyben természetkárosítási ügyekben gyakran nehéz és hosszadalmas folyamat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy igen alacsony az olyan természetkárosítási ügyek aránya, amelyben a nyomozati eljárás vádemeléssel zárul, mivel az ilyen ügyek tipikusan nehezen bizonyíthatók. A svájci farkas ügye jól példázza ezt. Kívülállóként pofonegyszerűnek tűnhet a médiában megjelenő hírek alapján ítélkezni: megtörtént a fokozottan védett faj illegális elejtése, a nyomozást láthatóan hatékonyan végzik, egyes hírek szerint a terheltet már őrizetbe is vették, így látszólag az ügyésznek és a bíróságnak csupán annyi dolga lesz, hogy „fellapozza” a Btk-t, és a 242. § (1) bekezdés a) pontja alapján megállapítsa a szankciót. A dolog azonban a valóságban nem ilyen egyszerű, ugyanis ez a bűncselekmény csak szándékosan valósítható meg, a nyomozás során tehát arra vonatkozóan is bizonyítékokat kell gyűjteni, hogy a terhelt szándékosan követte el a farkas illegális elejtését, ez pedig nem egyszerű feladat. Amennyiben a terhelt határozottan azt állítja, hogy kutyának nézte az állatot, és ennek ellenkezőjére nincs bizonyíték, elképzelhető, hogy nem vonható természetkárosítás miatt felelősségre. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvény ugyan előírja, hogy lövést leadni csak akkor szabad, ha a vadász a vadat kétséget kizáróan felismerte és a lövéssel mások életét, testi épségét nem veszélyezteti, azonban ennek elmulasztása csupán gondatlan elkövetést feltételez. Ugyanakkor a természetkárosítás bűncselekményének alapesetében a gondatlan elkövetés nem büntethető, itt nagyon nehéz bizonyítani a szándékosságot – ha egyáltalán szándékosan történt, mert e sorok írása közben ezt nem tudhatjuk, és fontos hangsúlyozni, hogy nem is szeretnénk ilyesmit sugallni!
A közvéleményt persze az érdekli leginkább, hogy a büntetőeljárás végén letöltendő büntetést kap-e az elkövető, legyen az akár a jelenlegi terhelt, akár más. Elöljáróban fontos hangsúlyozni, hogy senki sem tekinthető mindaddig bűnösnek, amíg a bűnösségét a bíróság ügydöntő határozata meg nem állapítja. Egy büntetőeljárás egy rendkívül bonyolult, számos garanciával övezett folyamat, és ez így van jól. Senkinek az ügyében nem szabad kívülről „ítélkezni”, pontos és teljes körű információk nélkül, és megfelelő képesítés hiányában a bíróság döntésének befolyásolására törekedni. Még a legsúlyosabb bűncselekmény elkövetőinek is vannak jogai, melyeket tiszteletben kell tartani. Az alábbiakban tehát nem ítélkezni szeretnénk, hanem egy fiktív példán keresztül elmagyarázni az ilyen ügyek nehézségeit és megoldási javaslatokat adni.
Tételezzük fel, hogy a nyomozók megtalálják a nagykorú és Magyarországon büntethető tettest, akiről kiderül, hogy szándékosan ejtette el a jeladós farkast. Megtörténik a vádemelés, és az ügy bíróság elé kerül. Ha a természetkárosítás mellett nem állapítanak meg más bűncselekményt, akkor a bűncselekmény három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható, azonban ennek kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke, vagyis a büntetési tétel alsó és felső határa összegének fele – ebben az esetben másfél év – az irányadó, ebből indul ki a bíróság és enyhítő (pl. alkalomszerű elkövetés, tevékeny megbánás), illetve súlyosító körülmények (pl. büntetett előélet, vadászati szabályok megszegése) mérlegelésével állapítja meg a szankciót. Az olyan bűncselekmények esetében, ahol a büntetési tételnek nincs alsó határa, a szabadságvesztésnél enyhébb büntetés – például közérdekű munka – is kiszabható. (Természetesen számos további szempont is felmerülhet egy ilyen ügyben. Gyakori az is, hogy más bűncselekményekkel – pl. lőszerrel való visszaélés, állatkínzás – halmazatban áll a természetkárosítás.)
A természetkárosítási ügyek ítéleteinek legfőbb kritikája, hogy a szabadságvesztéssel szankcionált esetekben nem kerül sor letöltendő szabadságvesztésre. Ennek jogi háttere az, hogy a két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető, ha alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető. Itt érkezünk el a kulcskérdéseinkhez: mi a büntetés célja, és alkalmas-e rá a jelenlegi jogszabályi környezet, hogy a szankció természetkárosítási ügyekben elérje a célját?
Ahhoz, hogy valamit bűncselekménynek tekintsünk, két dolognak kell teljesülnie:
1. legyen veszélyes a társadalomra, és
2. a cselekményre a Btk. büntetés kiszabását rendelje el.
Ebből is következik, hogy a büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el. Ennek nem szükségszerű eszköze a végrehajtandó szabadságvesztés (elképzelhető, hogy adott esetben például a vadászati tevékenységtől való eltiltás nagyobb visszatartó erővel bír). Való igaz, hogy a természetkárosítási ügyekben a pénzbüntetés és a felfüggesztett szabadságvesztés, ritkább esetben foglalkozástól való eltiltás volt a leginkább jellemzően alkalmazott szankció, de ez önmagában nem baj.
A természetkárosítást számos módon, bármilyen társadalmi csoportba tartozó személy elkövetheti, itt most nézzünk példaként pár, a borsodi farkasügyhöz hasonló néhány esetet, de nagyon fontos hangsúlyozni, hogy legkevésbé sem a(z orv)vadászok felelősségének kiemelése a célunk, hanem a hasonló jellegű illegális elejtési ügyek bemutatása.
- Egy vadásztársaság által szervezett társas vadászat közben egy férfi kilőtt egy fiatal túzok kakast. Az esetet állampolgári bejelentés nyomán vizsgáló rendőrök a vadászatot szervező társaság fagyasztókamrájában megtalálták a túzokot. (Az ügy részletei itt olvashatók.)
- Nógrád megyében egy vadász célzott lövést adott le egy medvére, amely sebzetten tovább ment, később több vadásszal és keresőkutyákkal rátaláltak a még életben lévő medvére, amelyet fejbe lőttek, fényképeket készítettek a tetemről, amit aztán egyikük házában megnyúztak, a bőrét besózták, a koponyáját „kifőzés” céljából elvitték. (Az ügy részletei itt olvashatók.)
- Egy szabolcsi gazdaság vadásza egy vendégvadásszal észrevett egy fokozottan védett, hazánkban mára már csak igen ritka kóborlóként számon tartott barátkeselyűt. A vadász beleegyezésével a vendégvadász golyóspuskájával lelőtte a barátkeselyűt. A madár Bulgáriából repült Magyarországra, testére a bolgár madárvédők jeladót szereltek, hogy követni tudják az útját. A jeladós állat tetemét megsemmisítették, a jeladót pedig a Tisza partján a bozótban elrejtették. Később kiderült, hogy a barátkeselyű mellett a gazdaság területén még másik négy ragadozó madarat is bizonyítottan elpusztítottak. (Az ügy részletei itt olvashatók.)
A fentiek precedens értékű ügyek, mégis azokban az esetekben, ahol született ítélet, a legsúlyosabb szankció a két év, végrehajtásában 3 évre felfüggesztett szabadságvesztés volt. Ez tekinthető kevésnek, azonban sem a fenti példák, sem más ügyek esetében nincs információnk természetkárosítás bűncselekményében elítéltek esetében bűnismétlésről, visszaesésről. Ennek két oka lehet: a büntetés náluk elérte célját, vagy az elkövetők már nem követik el ugyanazokat a hibákat. Ezért is – és még számos itt nem részletezett okból – úgy véljük, hogy nem a büntetési tétel nagysága, hanem a felderítés alacsony hatékonysága a visszatartó erő hiányának igazi oka. A probléma ugyanis az, hogy az elmúlt időszakban napvilágra került ügyek és a látens – vagyis a hivatalos szervek által nem látható, de informális csatornákon keresztül tudható, rejtve maradt – esetek alapján úgy tűnik, hogy az elkövetőket nem tartja vissza a kilátásba helyezett szankció, vagyis a büntetés megelőzési funkciója az, ami nem érvényesül megfelelően, és ennek nem feltétlenül a büntetési tételek emelése a leghatékonyabb módja.
Említettük már, hogy a magas látencia mellett a másik probléma, hogy nagyon kevés olyan rendőrségre bejelentett ügy van, aminek a nyomozása vádemeléssel zárul, és ennek okainak feltárása kulcsfontosságúak a probléma kezelésében. A borsodi farkasügyhöz hasonló esetek felderítésének egyik legnagyobb nehézsége a szándékosság bizonyítása. Mindebből kifolyólag a döntéshozóknak már korábban is javasoltuk – és e javaslatunkat továbbra is fenntartjuk –, hogy különböztessük meg azokat, akik laikusként követik el a természetkárosítást és mindazokat, akik valamilyen környezet- és természethasználattal összefüggésben álló foglalkozási szabály megszegésével követik el a hasonló bűncselekményeket. Utóbbi, professzionális csoportba tartoznak például azok, akik veszélyes anyagok kezeléséért vagy valamely természeti erőforrással kapcsolatos gazdálkodási tevékenységért felelősek, vagy esetleg védett fajokkal, illetve származékaikkal folytatnak kereskedelmi tevékenységet, és ide tartoznak a vadászok is. A professzionális csoport megkülönböztetése azért lenne indokolt, mivel a különböző foglalkozási engedélyek és képesítési követelmények miatt a csoportba tartozó elkövetőknek tisztában kell lenniük cselekedeteik potenciális következményeivel, látják és ismerik magatartásuk következményeinek lehetőségeit, ennek ellenére vagy könnyelműen bíznak azok elmaradásában, vagy egyéb okból felróható gondatlansággal járnak el.
A fentieket támasztják alá az adatok is, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) adatbázisa szerint a mérgezések mellett a nem megfelelően üzemeltetett csapdák és a véletlen vagy véletlennek vallott kilövések az elmúlt években több esetben okozták fokozottan védett madárfajok pusztulását. Ezekben az esetekben a foglalkozási szabály hatálya alatt álló gyanúsítottak rendre gondatlanságra hivatkozva kerülték el a büntetőjogi szankciót. Álláspontunk szerint tehát professzionális elkövetők esetében a gondatlan elkövetés elválasztása a szándékosságtól nem célravezető, úgy véljük, objektivizálni kellene a professzionális elkövetők felelősségét, hasonlóan, ahogyan a gépjármű üzemben tartója is felelősséggel tartozik a járművel elkövetett szabályszegésekért.
Fontos lenne ezen felül a bűnüldöző szervek kapacitásainak növelése, az ilyen típusú ügyekkel foglalkozó emberek képzése, a különböző érintett intézmények – nemzeti park igazgatóságok, hatóságok, bűnüldöző szervek – együttműködésének elősegítése, a tudásátadás és a speciális kérdésekben jártas szakértők közreműködésének elősegítése, szakmai szempontok érvényesítése a büntetőeljárások során, a különböző típusú és célú, de azonos cselekménnyel kapcsolatban indult eljárások összehangolása, az érintett szakmai szervek bevonása a jogalkotásba, véleményük figyelembe vétele a döntéshozás során és a természetvédelem és vadgazdálkodás szorosabb együttműködése. Míg előbbire jó példa a LIFE SWiPE projektünk, addig a természetvédelem és a vadgazdálkodás együttműködésére korábban a EuroLargeCarnivores volt, most pedig a LECA-ban lesz lehetőség. Fontos továbbá az adatgyűjtés, információk megosztása és lehetőség szerint a nyilvánosság tájékoztatása, adatok transzparenciája. (Konkrét javaslataink részletesebben itt és itt olvashatók, melyekből jól látható, hogy legkevésbé sem csak a vadászattal összefüggésben vannak megoldandó problémák.) Mindezeken túl ráférne egy felülvizsgálat a védett és fokozottan védett fajok pénzben kifejezett értékére is, ugyanis miközben egy farkas 250 000 Ft-os természetvédelmi értékkel bír, addig egy trófeás szarvasbika vadgazdálkodási értéke elérheti akár a 3 750 000 Ft-ot is – bár meg kell jegyezni, hogy a vadgazdálkodási és természetvédelmi érték összehasonlíthatósága igen korlátozott, a két összeg az aránytalanságokat talán jól szemlélteti.
A legfontosabb talán mégis az lenne, ha a természetkárosítás negatív társadalmi megítélése nem csak a látványos ügyekben jelenne meg, hanem a környezettudatosság és a fenntarthatóság a mindennapi életünket is átszőné. Persze általában maga a természetkárosítás bűncselekménye sincs sokszor kellő súllyal kezelve. A látencia magas, az elkövetett cselekményeknek csak töredékére derül fény. Emellett pedig kevés ügy jut el a bíróságok elé, és végeredményben arra a helytelen következtetésre lehet jutni, hogy e bűncselekménytípus kis számban fordul elő hazánkban. Pedig az ijesztő külsejű, de valójában szelíd óriás-tőrösdarazsak rovarirtóval történő mérgezése vagy fokozottan védett növények kiásása és átültetése a kertbe szintén minősülhetnek természetkárosításnak. Nem szabad tehát a kisebb ügyeket sem relativizálni, mégis a gyakran előjövő hasonló érvek miatt meg kell említeni, hogy természetesen tisztában vagyunk azzal a nyilvánvaló igazsággal, hogy jogszerű emberi tevékenységeknek is jelentős természetkárosító hatása lehet. Például a táj kiszárítása, a vadvirágos gyepek felszámolása, a vízpartok beépítése vagy külszíni bányák nyitása, bár nem számítanak bűncselekménynek, gyakran védett fajok pusztulásával járó tevékenységek. Ezért a legfontosabb az lenne, ha csak annyit vennénk el a természettől, amennyit feltétlenül szükséges az életünkhöz, boldogulásunkhoz, és a természeti rendszerek működésének és megőrzésének szempontjait is figyelembe vennénk a beruházások tervezése során – de ez már egy másik témakör, ami más jellegű megoldásokat igényel.
A társadalmi megítélés és tájhasználat ugyanakkor nem független M237 kilövésének problémájától, a területek kezelése a nagyragadozók megőrzésére, a velük való együttélés sikerességére is hatással van. Érdemes tehát hangsúlyozni, hogy bár a nemzeti jogszabályok, törvények és eljárások rendkívül fontos eszközei a fajok védelmének, azonban önmagukban ezek nem képesek megakadályozni az illegális elejtéseket.
Európában a rendkívül régóta tartó emberi tájhasználatból, tájátalakításból, népsűrűségből fakadóan az olyan nagy területigényű fajok megőrzése, mint akár a nagyragadozóké pusztán védett területeken nem lehetséges. Éppen ezért kontinensünkön osztott tájhasználat alakult ki a vadvilággal, mely így egy közös szocio-ökológiai rendszerbe helyez minket, embereket a ragadozókkal is. Ez pedig számos kihívás elé állítja mind az embereket, mind a nagyragadozó fajokat, mely az ember-vadvilág konfliktusokban jelenik meg. Ugyanakkor éppen Európa jó példa arra, hogy ezek a ragadozók képesek lehetnek viselkedésükkel alkalmazkodni ezekhez a modern körülményekhez. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi, emberek miért nem vagyunk hajlandók ugyanezt megtenni? A nagyragadozók fennmaradása kontinensünkön ugyanis jelentős mértékben az emberek velük szembeni toleranciájához kötött, ehhez viszont fel kell oldanunk vagy enyhítenünk kell a meglévő ember-vadvilág konfliktusokat, amelyhez elkerülhetetlen, hogy mi is változtassunk valamennyit viselkedésünkön és megtanuljunk együtt élni ezekkel a fajokkal.
Az illegális elejtések éppen ezeknek az ember-vadvilág konfliktusoknak a feloldatlanságból erednek. Azonban nemcsak pusztán az ezekhez a fajokhoz köthető anyagi károkból vagy a megélhetésre gyakorolt hatásukból fakadnak, hanem sokkal inkább társadalmi, kulturális és érzelmi tényezőkből. Olyanokból tehát, mint a hozzájuk kapcsolódó negatív megítélés, tévhitek vagy félelemek. De ezek a tettek lehetnek egyfajta társadalmi ellenállás részei is, mely a központilag, centralizáltan irányított természetvédelem és természeti erőforrás-használat, illetve a vidék között áll fenn. Nagyon erőteljesen megszabják továbbá az illegális elejtések előfordulását – különösen a nagyragadozók esetében – az egyes csoportok, közösségek elfogadott normái, szokásai is. Ha ezekkel nem foglalkozunk, az alááshatja a ragadozókkal való együttélés lehetőségét is.
A szürke farkas talán a legtöbb konfliktust okozó nagyragadozó faj Európában, mivel kárt tehet a haszonállatokban, illetve versenytársat jelenthet a vadászoknak, megnehezítheti a vadgazdálkodási tevékenységet. Ennek ellenére a faj egyedeinek elejtése – különösen, ha az illegális – nemhogy nem jelent megoldást az ember-vadvilág konfliktusokra, hanem tovább rontja azokat. Hiszen az elejtések hatására felbomló falkákból kiváló egyedek nagyobb eséllyel léphetnek interakcióba az emberekkel, könnyebben fordulhatnak az olyan zsákmányok felé, mint a haszonállatok. Ezekből az esetekből pedig komoly társadalmi viták is kialakulhatnak, amelyek megosztják a társadalmat, egyes csoportokat megbélyegezve, bizalmatlanságot kialakítva velük szemben. Ez pedig abszolút nem segíti az ember-vadvilág konfliktusok feloldását, ahol épp párbeszédre lenne szükség az érintettek között.
A hazánkban nemrég elejtett, M237 néven ismertté vált svájci farkasegyed példája is jól rámutat – a nyomozás eredményétől függetlenül –, hogy még mindig erősen konfliktusokkal terhelt idehaza a nagyragadozók ügye. Egyrészt felhívja a figyelmet, hogy továbbra is vannak olyan térségek az országban, ahol nem, vagy szinte alig kezdődtek el az érintetti csoportok (pl. természetvédelem, a vadgazdálkodás és az állattartók) közötti párbeszédek a nagyragadozók kapcsán. Ahol szinte teljesen hiányzik ezek között a bizalom, illetve a nyílt és transzparens kommunikáció. Továbbá arra, hogy ha egyesek vonakodnak változtatni viselkedésükön a nagyragadozók által lakott területeken, az önmagában is képes lehet bizalmatlanságot szülni az egész érintetti csoporttal szemben, melynek tagja, megnehezítve vagy jelentősen visszavetve a párbeszéd kialakulását, az utat az együttélés felé.
Érdekes lehet mindemellett, hogy ha bebizonyosodik, hogy M237-et illegálisan ejtették el, hogy annak ellenére nem sikerült megóvnunk, hogy az ország egyetlen jeladós farkasa volt, amelynek útját fél Európa nyomon kísérte. Akkor vajon a hazai állomány kevésbé szorosan megfigyelt egyedei, ezáltal állományai mekkora veszélynek vannak kitéve az ilyen jellegű bűncselekmények kapcsán?
A WWF Magyarország célja éppen ezért, hogy a különböző, változatos érintetti csoportokat bevonva, velük párbeszédben együtt, részvételi módon találjunk megoldást az őket érintő ember-vadvilág konfliktusok feloldására. A párbeszédek során érdekcsoportok információkat gyűjthetnek és oszthatnak meg egymással az emberek és a nagyragadozók együttélésével kapcsolatosan. Így a társadalmi, gazdasági és ökológiai kihívásokra irányuló megközelítések széles körben elérhetővé válnak. Ezeken át pedig akár az illegális elejtés is jelentősen visszaszorítható.
Ha többet szeretnél megtudni a farkasokkal történő konfliktusmentesebb együttélés lehetőségeiről, akkor keresd a kiadványunkat vagy korábbi blogbejegyzéseinket:
Az együttélés lehetséges – kérdések és válaszok a farkasokról: https://wwf.hu/letoltes/egyeb-wwf-kiadvanyok/ISSUU144/
Nagyragadozó-ember konfliktus – van megoldás kilövés nélkül is: https://wwf.hvgblog.hu/2022/11/02/nagyragadozo-ember-konfliktus-van-megoldas-kiloves-nelkul-is/
Ezért nem kell félnünk a farkastól: https://wwf.hvgblog.hu/2021/06/11/ezert-nem-kell-felnunk-a-farkastol/
Kiemelt kép: © Ofelia DE PABLO y Javier ZURITA
Felhasznált irodalom és egyéb források:
Carter, N. H., & Linnell, J. D. C. (2016). Co-Adaptation Is Key to Coexisting with Large Carnivores. Trends in Ecology & Evolution, 31(8), 575–578. https://doi.org/10.1016/J.TREE.2016.05.006
Carter, N. H., López-Bao, J. V., Bruskotter, J. T., Gore, M., Chapron, G., Johnson, A., Epstein, Y., Shrestha, M., Frank, J., Ohrens, O., & Treves, A. (2017). A conceptual framework for understanding illegal killing of large carnivores. Ambio, 46(3), 251–264. https://doi.org/10.1007/S13280-016-0852-Z/METRICS
Deinet, S., Ieronymidou, C., McRae, L., Burfield, I. J., Foppen, R. P., Collen, B., & Böhm, M. (2013). Wildlife comeback in Europe: The recovery of selected mammal and bird species. Final report to Rewilding Europe by ZSL, BirdLife International and the European Bird Census Council.
Liberg, O., Chapron, G., Wabakken, P., Pedersen, H. C., Thompson Hobbs, N., & Sand, H. (2012). Shoot, shovel and shut up: cryptic poaching slows restoration of a large carnivore in Europe. Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences, 279(1730), 910–915. https://doi.org/10.1098/RSPB.2011.1275
Suutarinen, J., & Kojola, I. (2017). Poaching regulates the legally hunted wolf population in Finland. Biological Conservation, 215, 11–18. https://doi.org/10.1016/J.BIOCON.2017.08.031
Sinku P. (2021): Környezet és természet elleni bűncselekmények. In: Belovics E. (szerk.): Büntetőjog II. – Különös Rész (pp. 345–400.) Budapest, HVG Orac Lap- és Könyvkiadó Kft.
Balogh A. et al.: Természet elleni bűncselekmények – Nemzeti jelentés Magyarországról. https://stopwildlifecrime.eu/wp-content/uploads/2022/10/SWiPE_Hungary_National_report_HU-2.pdf
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, a WWF Magyarország Alapítvány és a TRAFFIC Országgyűlési képviselőknek írt nyílt levele az állatok védelme érdekében szükséges egyes büntetőjogi tárgyú törvények módosításáról szóló T/17434. számú törvényjavaslat kapcsán. https://wwf.hu/public/uploads/toltsdle/1637236836-t17434-wwf-traffic-mme.pdf
2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről
2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról
1996. évi LV. törvény a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról
79/2004. (V. 4.) FVM rendelet a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény végrehajtásának szabályairól
1996. évi LIII. törvény a természet védelméről
33/1997. (II. 20.) Korm. rendelet a természetvédelmi bírság kiszabásával kapcsolatos szabályokról
13/2001. (V. 9.) KöM rendelet a védett és a fokozottan védett növény- és állatfajokról, a fokozottan védett barlangok köréről, valamint az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős növény- és állatfajok közzétételéről