Kevésbé ismert, de nem kevésbé látványos jelenség a tiszavirágzás „kistestvére”, a dunavirágzás. Nem is csoda, hisz a dunavirág csak néhány éve jelent meg újra a hazai Duna-szakaszon, ami egy nagyon jó hír, hiszen ez azt jelzi, hogy a Duna vízminősége javult.
Ma a szemünk hozzá van szokva a kultúrtájak látványához. A több száz kilométer hosszan húzódó szántóföldek, a 2 centire vágott fű az árokpartokon, a parkokban, a lebetonozott folyópartok és a sorba ültetett fák tájképét tekintjük magától értetődőnek. Ahol pedig még maradt egy kis kuszaság, ahol a természet nincs szigorú keretek közé szorítva, azon törjük a fejünket, hogyan lehetne „fejleszteni” a területet, lehetőleg úgy, hogy minél több hasznot hozzon.
A vízparti területek hasznosítási lehetőségei mindig is az érdeklődés középpontjában álltak. Ezek közül a turizmus olyan meghatározó ágazattá nőtte ki magát az 1950-es évek óta, hogy hatásaival nemcsak számolni kell, hanem természeti területek esetén korlátozása és szabályozása is szükségessé vált.
Milyennek szeretnénk látni a Dunát? Egészséges, sokszínű élettérnek vagy pusztuló élővilágú, teherforgalmat bonyolító vízisztrádának? Minden fejlesztés, ami jelentős hatással van a Dunára, befolyásolja országunk élhetőségét.
